Day 140-147. Identitás

"How can you get a grasp of your own life and take any kind of control of your own experience if you don't know who you are, where you are, or the nature of the world you're living in."

"Hogyan érthetnéd meg a saját életedet és hogyan irányíthatnád bármennyire is a saját élet-élményedet, ha nem tuod, ki vagy, hol vagy, és nem simered annak a világnak a természetét, amiben élsz?" (D. Icke)

***

Az elmúlt öt napban a sommerhus-t rendezgettük. Elég nagy meló. Más meló meg egyelőre nincs, csak alkalmiak. De az legalább van. De az csak a túlélésre elég... De reméljük, lesz hamarosan. Elvileg van, aki segít találni, csak gyakorlatilag ez még nem valósult meg...
Vége a sulinak. Furcsa, hogy ilyen üres. Új szobám van, másik épületben, mint eddig. Senki földjén érzem magam megint...
Még páran vannak itt rajtunk kívül. A suli "kollégiumában" lakunk.
Várok a következő szemeszterre, és nagyon gondolkodom, hogy azután felvetetem magam egy itteni zeneakadémiára...
De aztán azon is gondolkodom, már túlkoros vagyok ehhez. Persze tanulni sosem késő, de én csak azért akarnám, mert van egy olyan kérdés bennem, hogy mi van, ha a profi suli hiányzik ahhoz, hogy az legyek, aki lenni akarok - profi, és énekesnő. (Sokan azt mondják nem attól függ és nem azon múlik...)
És akkor itt visszatérünk az idézethez, amivel ezt a bejegyzést kezdtem.
És amiről tegnap írtam újfent a levél-naplóban, Atheosznak válaszként.
Hogy azért keresek - válaszokat, igazságot, saját igazságot -, mert nehéz egy olyan világban identitást találni, ahol ekkora szabadság van. Aztán kiderül, hogy nincs is. Sőt, kiderül, hogy a játékszabályok homlokegyenest ellenkeznek azzal, amit a józan szív diktál. Ellenkezik az alapvető emberi igényekkel.
Talán épp ebben rejlik az identitásom?
Igen, bevallom, identitás-problémám van.
De azt is tudom, egyáltalán nem vagyok ezzel egyedül. A mai fiatalok nagy része küzd ezzel. Amikor még én is "a fiatalok" közé tartoztam (merthogy mostanra, 24 éves korra azért már meg kellett volna születnie az identitásnak, így csak részben tartozom abba a bizonyos rétegbe, amit itt "a fiatalok"-ként emlegetek), szóval régebben még ennél is nagyobb identitás-problémám volt. Most azért már legalább egy része megvan. Félig ki van rakva a kirakós. (Ez most magyartalan volt, tudom, de hétköznapi beszédben előfordul, márpdig ez egy napló.)
Tehát épp ez volna az identitásom? Egyrészt a keresés. Másrészt az, hogy mivel másképp nem megy, és más út nincs előttem: csak az elfogadás, belenyugvás. A sok meditálás, tudattágítás, új fajta tapasztalás. És amikor már nincs mit veszíteni. Egyfajta megvilágosodás.
Csak közben felmerülnek a kérdések, hogy mit szeretnék, miért szeretném? Van-e egyáltalán bármiféle értelme vágyakozni? Mert a vágyak mind a boldogságra irányulnak. De a boldogság nem valami a jövőben, vagy a múltban. Nem valami elérendő, vagy elveszíthető. A boldogság csakis döntés kérdése. Itt és most.
És akkor megkérdezem magam: itt és most boldog vagyok? Igen. Akkor minek vágyom még bármire is?
Boldogabb lennék, ha a vágyaim beteljesülnének? Nem.
Bár ha igazán magamba nézek, az egóm persze győzköd, hogy azért de.
De valójában, most is tudom csinálni azt, ami boldoggá tesz: bármikor énekelhetek. Bármikor lehetek azzal, akivel jó lenni. És még ha nem is volna így, akkor is választhatnám azt, hogy boldog vagyok. Ha hajléktalan lennék, akkor is választhatnám azt, hogy boldog vagyok. Ha magányos lennék, akkor is választhatnám azt, hogy boldog vagyok.
Persze gyakorlatilag semmim sincs - szóval szabad vagyok. És ez a vicces, hogy ebben a mai társadalomban, ez meg kell hogy ijesszen.
Nincs munkám, nincs pénzem, nincs házam, nincs jogsim, nincs autóm, nincs otthonom, így bárhol otthon vagyok. (Olyan értelemben nincs otthonom, hogy amit hivatalosan az emberek otthonnak titulálnak, azt én nem tudom annak érezni, a sok rossz emlék miatt. De persze dönthetek úgy is, hogy annak érzem, ha más nézőpontot választok...)
De kell-e az embernek bárhogy is definiálnia magát? Kell-e azonosítanom magam bármivel is? Kell-e, hogy elmondhassam, ilyen és ilyen vagyok, ez és ez a munkám, ezt és ezt szeretem, nem szeretem, itt és itt élek, ezek és ezek a barátaim, szüleim, szerelmeim, rokonaim, ellenségeim?
Képtelen vagyok bármivel is azonosítani magam. De ha azzal azonosítom magam, hogy nincs identitásom, az is egyfajta identitás.
Namost felmerül még az is, hogy érdemes-e ezen az egészen gondolkodni?
Vagy egyszerűen csak válasszon magának az ember egy identitást, élje, és el van intézve a dolog.
Nade ez az, hogy az az identitás, amit magamban belül érzek magamról, ami a fejemben és a szívemben van egész kicsi korom óta, már amennyire képes vagyok emlékezni rá - nos ez a kép egyáltalán nem egyezik azzal, aki a külvilágban voltam, és akinek láttak. Hogy van ez?
Ma már azért sokkal inkább hasonlít a külső, és a külső megítélés a belsőre. De még mindig nem teljesen.
Vagy csak türelmetlen vagyok?
Persze, mindent a maga idejében. Addig meg tanulok a világ természetéről - hátha kiderül, hogy az identitásom nem is az, aminek egész eddig hittem, vagy éreztem.

...most hirtelen megpillantottam az utat, amit eddig megtettem. Olyan érzés lett úrrá rajtam, hogy mintha ide jöttem volna, erre a bolygóra, abba a tér-időbe, ahová, és hallatlan lendülettel, lelkesedéssel, vidámsággal és örömmel indultam volna neki az útnak, amit vállaltam. A lehetőségek hihetetlen tárháza volt előttem. Hittem, mert még nem tudtam a felnőttek agyával gondolkodni, még nem voltam programozva a félelemre. Csak játszottam, csak csináltam, amit szerettem. Emlékszem - érzelmi emléklenyomatként él bennem -, hogy teljes voltam. Akkor még folyton "hátradőlve" éreztem magam, úgy éltem az életem. Tudtam, éreztem, ki vagyok. És most, hogy feltolul bennem ez az érzelmi emlék - érzem újra azt, aki voltam, de nem tudom szavakba önteni. Tudom, milyen emberi, lelki minőségei vannak, tudom, mit szeret, tudom, milyenek a képességei, tudom, hová való, hová tart, hol a helye - és elkeserít, hogy majdnem kilátástalan, hogy valóban oda jusson, és hogy valamiért nem éli azt, amit kellene élnie. Amiről akkoriban döntést sem hozott, csak egyszerűen tudatában volt. Tudatában volt, merre vezet az út. Ez nem is helyes kifejezés, mert ő maga volt az út.
Azt hiszem, általános iskola végén tértem le róla.
De azért már óvodában és általánosban is volt pár döccenő: megviselt a társadalom. (Gimnáziumban meg aztán végleg...) Sosem értettem, miért utál, irigykedik, harcol ellenem valaki, mikor olyan tiszta és ártatlan voltam, hogy egyáltatlán semmi okot nem adtam ilyesmire soha. Hacsak azzal nem, hogy örültem a megérdemelt pirospontnak. Vagy miért kell hazudnia valakinek, vagy miért kell átverni, becsapni és így kiszolgáltatni az embert. Miért kell a segítő kézbe beleharapni. - Persze, meg kellett tanulnom idejekorán, amit Jézus (aki lehet, hogy nem is történemi személy...) mondott: legyetek szelídek, mint a galamb, ÉS okosak, mint a kígyó.
Lehet, hogy azért jut ez eszembe most, mert a létezés új szintjén, amire léptem, is be kell építenem ezt az igazságot... a nőiségbe...is...

De legalább érzem...

Nos, ennyit mára az identitásról.

Viszlát.
Szeretlek.

...hiányzik a Szüllabé, és összes tagja, az az élet velük, Gáborral az élen... ...egy korszak lezárult...
Talán számotokra érthetetlen nyelven fejezem ki az irántatok bennem lévő szeretetet - talán jobban ki kéne mutatnom... De azért tudnotok kell, szeretlek Titeket, mindannyiotokat.

Ezzel a dallal búcsúzom, amit jómagam is előadtam egyszer, és amit nagyon-nagyon szeretek. ...és bárcsak sikerülne legalább egy ilyen JÓ számot írnom életemben... vagy együttműködve egy szerzőkollégával...