Minden nap, (esőnap kivételével) letekerek 26 kilométert és dolgozom 10 (vagy 8) órát.
Minden nap kapok egy-egy újabb leckét, vagy naponta ugyanazt.
A szeretetről. Önszeretetről, elfogadásról. Kemény leckéket.
D. Kisasszony kiismerhetetlensége most épp az aktuális lecke, és a mindennapi, ami sosem múlik: Open.
Hogy minden nap eszembe jut, hogy azt mondja és azt hiszi, hogy azt akarja, hogy megint csak szeptemberig elgyünk együtt, vagyis amíg én haza nem megyek. Hogy azt mondja, ő "másokkal is akar lenni". És hogy ennek ellenére minden egyes nap egyre jobban szeretem. Minden nap eszembe jut az a nap, amikor majd elmegyek haza, ő pedig itt marad és majd mond valami butaságot, amivel épp hogy rosszabb lesz a helyzet, mint amilyen amúgy is lenne, vagy lesz. Minden nap eszembe jut, hogy nagyon fog fájni elválni és hogy semmi sem tudja majd enyhíteni ezt a fájdalmat. Minden nap eszembe jut, hogy erre MOST nem szabad gondolnom, mert most most van, és most örülnöm kell annak, ami adatik. Minden nap eszembe jut, hogy belenyugodtam abba, hogy vége lesz és hogy fájni fog - nem tudok mit tenni. Nem tudok harcolni, nem tudom megváltoztatni, és magamat sem tudom emgváltoztatni és nem is akarom, mert jó vele nekem, jobb az életem így, hogy ő benne van, és ha már nem lesz benne, akkor nem lesz olyan jó, mert hiányozni fog, és ezért vele akarok lenni, igen, amíg csak lehet és még tovább - és ezt nem akarom megváltoztatni. Mert vele JÓ. Mert szeretem. Mert a szeretet tesz boldoggá, ami a szívemben van, miatta, iránta. És ha nem lesz itt, persze ez a szeretet akkor is itt marad, de borzasztóan fog hiányozni - és midnen nap emlékeztetem magam, hogy erre most nem akarok gondolni.
Csak arra akarok gondolni, hogy jó vele és hogy hálás vagyok nagyon, hogy az életemben van.
D. Kisasszony meg hol kedves, hol nem. Néha úgy érzem, ítélkezik - és az mért baj? Mert nem érzem biztonságban magam, mert gyebár neki is "meg kell felelnem", mint mindenkinek, egész életemben. És az a lecke, hogy nem kell megfelelni és ettől még lehetek boldog, vidám, sőt még szerethetem is őt. Lehet, hogy nem is utál. Nem tudhatom.
Inkább talán azzal kéne foglalkoznom, vele ellentétben, hogy én ne ítélkezzem, hogy én ne foglalkozzam azzal, hogy ő nem a saját dolgával foglalkozik (hanem az enyémmel, meg mindenkiével, és midnenbe beleszól, mindenhol ott van és mindent megkap). És azzal, hogy ne féljek tőle, miatta, az ítéleteitől (amik az enyémek igazából), a félelmem is az enyém. Hogy ne féljek a kiismerhetetlenségétől. Hogy ne féljek attól, hogy SOSE tudom, hányadán állunk.
Nemsokára rájövök hogy mi a tükör ebben...
∗∗∗
Ő nem tudja, hogy tudja. Csak éli.
Nem is hiszi, hogy tudnia kéne. Azt se hiszi, hogy nekem gondolkodnom kéne "ilyesmiken", amiken szoktam. Mániákusnak nevez az önfejlesztésem és a misztikus gondolataim miatt.
Szóval ő nem tudja, hogy tudja és hogy éli mindazt, amiről én csak álmodom. Nem tudja azt sem, hogy nekem ez az utam és kész, és hogy tuljadonképpen nem akarok semmi mást, csak azt, amit ő, csak én máshogy érem el, mert így vagyok összerakva és kész.
De hát minden út más és minden út üdvös, és mind ugyanoda vezet.
És persze mindezek elé oda kell tennem: TALÁN. (A "Néha azt gondolom" után.)
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése