Day 61-62.

Nem történik mostanában semmi extra-érdekes a külvilágban.
Persze belül mindig.

...az elmúlt pár napban a lelkem sötét éjszakát élt meg. Habár ez a sötét éjszaka tele volt csillagfénnyel és teliholddal.
Történt ugyanis, hogy egy bizonyos esemény okán (- az most teljesen lényegtelen, mi volt az,) felütötte a fejét a félelem bennem.
Félelem a jó elveszítésétől.
Nos, innentől persze dupla-fenekű lett a poén, meg gellert is kapott.
Mert ha egyszer ilyen tudatos vagyok, tudom, hogy a félelemben létezésre az egyetlen megoldás a szeretet. Viszont mivel a félelem csak jött bennem előre, magától ettől a ténytől is beparáztam. Mert tudom, hogy a teremtés minden pillanatban működik. Plusz ott van az elme kontrollálásának képessége, ami lehetővé teszi, hogy a középpontomban maradjak (avagy a szeretet és béke állapotában). És az is csak hellyel-közzel működött. Ez volt a csillagfény. Hogy legalább valamennyire működött. Pozitív gondolatok választása, az elme elcsendesítése stb. De ahhoz, hogy abban az állapotban tudjak maradni egész nap meditálnom kellett volna. De sajna ezt nem tehetem meg itt. Illetve tulajdonképp persze megtehetném. Igen. Most jut eszembe: miért is nem tettem azt, amit jónak éreztem? No, mindegy. Minden pontosan jól van úgy, ahogyan van.
Hovatovább ezek a sötét éjszakák kellenek ahhoz, hogy fejlődni, tanulni, erősödni tudjunk.
Ugyanis aztán mára újra fényben érzem magam.
Már tegnap is azt a kívánságot bocsátottam ki az univerzumba, hogy a meditatív állapotban lévő jelenlétemet meg tudjam őrizni akkor is, amikor épp nem meditálok.
Gondolkodás útján oda jutottam, hogy akkor esetleg azt kéne megpróbálni, hogy mindig meditatíve létezni. Na, ehhez nem kis gyakorlás kell, és most még nem áll rendelkezésemre az az elmúlt időmennyiség, hogy ezt megtehetném. Persze lehetséges. Csak azok után, hogy korábban olyan könnyedén tudtam fenntartani a szeretet extatikus és egyszerre békés állapotát, nagyonis meglepett, hogy most ilyen nehezen megy.
Nade a tanulság:
végtelenül hálás vagyok ezért a sötét éjszakáért, mert megtanított arra, hogy a megfelelő dolgot kívánjam magamnak.
Ma történt, hogy korábban Euridikétől tanult egyik imaginációt, irányított meditációt alkalmaztam ma - az is valami jógához kötődik, csak nem tudom, melyik fajtához - , és amint sikerült feltöltenem magam, és rácsatlakozni a forrásra, a következő gondolatokat kaptam: előszöris a hála, amiért a megfelelő dolgot tudom kívánni, mert megtanultam, mi az, amit kívánnom kell. Másodszoris: igen, a forrással vagyok, egy vagyok vele - mit veszíthetek hát? Harmadszor: amint hálát kezd az ember érezni, visszatér a szeretet, avagy a paradicsom állapotába, mert a hála végtelen progresszust eredményez a még több hála és még nagyobb boldogságérzés tekintetében. Valamint, realizáljuk, hogy minden pontosan jól van úgy, ahogyan van, és minden pont úgy van, ahogyan lennie kell. És akkor már nyitva állunk a szeretet minden formájának befogadására. És akkor elkezdünk megnyugodni, nem akarni semmit, nem ragaszkodni, csak elfogadni és elengedni mindent. Magunkat is. Mert akkor már egy vagyunk a forrással.
Szóval amiért ma imádkozom: hogy olyan vezetést kapjak, hogy a szüntelen hála és szeretet állapotában maradhassak. Hogy a paradicsomban létezhessek. Mert csak rajtam múlik, hogy azt választom-e. Mindig ott van körülöttem, velem, bennem. Csak észre kell vennem.
Azért imádkozom, hogy a legnagyobb szeretet és gyönyörűség követe lehessek, hogy fényt, gyógyulást, szeretetet és vidámságot vigyek azoknak az életébe, akikkel megosztom az utat. Ezekre a legőszintébben, teljes lényemmel vágyom. De amint a forrással való összeköttetésemet megérzem, realizálom, hogy nem kell rá vágynom, mert az vagyok. Az vagyok, ami és aki lenni akarok. Itt és most. Életem filmjének főszereplője.
Ahogy Gandhi mondta: légy maga a változás, amit látni kívánsz a világban.
Tehát most paradicsom vagyok.
Minden nélkül.
Mert minden, ami kell, bennem van.

És ezért végtelenül hálás vagyok.
És a tanulásért.
A remek forgatókönyvért, amit írok, a remek filmért, amit rendezek, és a csodás főszerepért, amit játszom.
A segítségért, a vezetésért.
A létezésért.
Hogy a szeretet követe lehetek.
Az életért - hogy megtapasztalhatom a maga élő, vibráló, folyton változó, szerves teljességében.
A barátokért.
A valódi, legtisztább szeretet megtapasztalásáért.
A yinért és a yangért, ami oly sok fejtörést okoz az emberi létben.
Azért, hogy képes vagyok felülről nézni lépéseimet a sakktáblán - hogy isten szeme lehetek olykor.

Viszlát.
Szeretlek.