Day 51-52.

Valami történik bennem.
Változás.
Nem senki földje, annál sokkal színesebb, és ismeretlenebb számomra.
Ébredés talán.
Azért gondoltam erre a szóra, de ezt csak nagyon suttogva merem mondani: érzek, látok. Máshogyan, mint eddig. Afféle harmadik szemmel...
Élvezem a magányt, ami olyan telített, gazdag csönd, hogy nem lehet beszélni róla.
Nem lehet megosztani.
Néha még össze is vagyok kuszálódva ezektől az új tapasztalatoktól.
Ezért aztán csakk ülök csendben, és emésztem, ahelyett, hogy kommunikálnék emberekkel, mert erről nem nagyon lehet, csak pár kivételes emberrel, aki nem néz rögtön bolondnak.
De most, hogy így belegondolok: jót mulatok magamon. Miért ne nézhetne akárki is bolondnak? Ez az ő választásuk lenne...
Azért még mindig elég normálisnak érzem magam, csak tágabbnak, nyitottabbnak.

Na jó, még az is van, hogy hihetetlen mértékű és mennyiségű csodálatot és szeretetet érzek a barátaim iránt, mert mind különbözőek, és erről az jut az eszembe: milyen csodálatosan sokszínűek az emberek. És ez az egész pedig onnan jön, hogy itt találtam egy újabb barátot. Egy igazi kincset. Róla már írtam korábban. Gunnar Moszkvából. Lassan körvonalazódik, hogyan fogom nevezni, ami ugyanaz, mintha azt írtam volna, kezdem igazán megismerni.
És értem már, hogyan lehetnek valakik annyira elválaszthatatlan barátnők, mint például Fanni meg Lilla.
Az én esetemben rengeteg mindenben hasonlóak vagyunk, viszont pont azt a felét egészítjük ki egymásnak, ami nem működik olyan jól. Például remek humorérzéke van, és ha bármi bajom van, jön azzal a cserzett orosz humorral, és nevetünk az életen. Ő pedig azt tanulja tőlem, hogyan éljen magának, magáért, és hogyan fogadja el jobban önmagát.
Tipikus esete annak a példának, amikor valakiről NEM kell ütvefúróval hántani le a rétegeket, hanem ott csillog rögtön a felszín alatt, és mikor megnyílik, meglátod. Persze bárki megnyílik, az ilyen. Csak van, aki közelebb van a saját "középpontjához", "szívéhez", valódi önmagához...