Day 68-69-70-71-72.

Március 18-22.

Az élet még mindig, mindig zajlik.

Óh, igen, rájöttem, van, ami a szeretetnek látszólag határt szabhat: az egó. Az egóból létezés.

Mennyi mindent tanulok itt.
Mint egy gyorstalpaló kiképzőtábor.
Most épp nem olyan napfényes az út, mint eleinte volt.
Most nehéz, súlyos, sötét. Völgyben járok.

Mindig is nehezemre esett bevallani, ha rosszul éreztem magam. Mindig mosolyogtam. Sosem szerettem teret hagyni a bánatnak vagy a szomorúságnak. Ez részint ösztönös, részint pedig azt gondolom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy bánkódjunk, és ilyenkor eszembe jut Coelho Veronikája. Aki meg akar halni. És amikor csak pár napja van hátra, minden megváltozik. Szóval ha minden napomat úgy élem, mintha az utolsó lenne, nagyon fogok örülni az életnek.

Hát akkor ezennel kilépek a komfortzónámból:
elég ramatyul érzem magam. És örülök neki.
Mert az élet zajlik.
És persze amint kimondom, vagy leírom, megsemmisíti önmagát.
Mert egyre szilárdabb a kapcsolatom a Nagy Énemmel, avagy a Forrással. És mindig tudatában vagyok, hogy a szomorúság a szeparáltság érzéséből fakad. De közben, a szomorúság alatt mégis érzékelek valami megállíthatatlan erőt, biztatást, súgást, hogy minden jól van úgy, ahogyan van, és minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.

Nagyon sokat tanulok a szomorúságból is. Sok-sok katarzison át.
Tanulom, hogyan térjek vissza az egóból a felsőbb énbe, a végtelen tudatosság és szeretet állapotába.
Tanulom, hogy ami történik, az én javamat szolgálja, és hogy ezt mindig szem előtt kell tartanom.
Tanulom, hogy csupán egy személyes dráma résztvevője vagyok, és hogy mindig választhatom a felsőbb nézőpontot. És hogy a körülményeinket nem mindig választhatjuk meg (bár ha elég éberek és tudatosak vagyunk, akkor de), ám a hozzáállásunkat mindig m választjuk meg.
Azt is tanulom, hogy sose tudhatom, hogy egy kapcsolatnak éppen mi a szerepe az életemben. Többnyire tanulunk belőlük. Azért vannak, és a szomorúság is azért jár velük, hogy mélyebb, bölcsebb, erősebb önmagunkra találjunk általuk.
Ugyanis ha nem kerültem volna bele egy olyan szituációba, amilyenbe belekerültem - leírni is szégyen, talán majd máskor - akkor nem lenne annyi bölcsességem, amennyi van. Amennyi az elmúlt egy hétben lett.
Minden folyton változik, és annyi felismerésem van, szinte naponta, hogy újra és újra öregnek érzem magam, és naponta-kétnaponta el kell dobnom a régi személyiségemet, mert úgy érzem, elhasználódott. És ezzel az is jár, hogy naponta összetörik a világképem, és naponta megújul. Teljesebb lesz.
Én pedig bölcsebb.
Sokat meditálok a csakráimon mostanság.
Sokat gyúrok harmadik szemre. Nem tudom, miért - ösztönös. Meg a korona csakrára. A végtelen tudatosság magamba engedésére.
Mert nincs más út a boldogsághoz.

Megtanultam, hogy a félelem, ami elől az ember egész életében menekül: hogy nem tudja, hogy kicsoda.
Megállsz, és szembenézel vele.
És rájössz, hogy egyedül vagy.
Hogy mindig is egyedül voltál, és egyedül is leszel.
És ez a legcsodálatosabb felfedezéssé válik, mert rájössz, hogy Te magad vagy az, akivel valaha a legközelebbi kapcsolatban leszel. Hogy te leszel az, aki meg fog halni. Hogy te leszel az, aki életed minden egyes pillanatában veled lesz. Jobb hát, ha azonnal szerelembe esel magaddal, és ebben az állapotban is maradsz.
És ha van olyan, hogy "Igazi", hát akkor Te Magad vagy az. Te vagy a saját jegyesed. Egy életen át. És még tovább.
És mivel egyedül voltál, és vagy, és leszel, nincs már mit keresni kívül. Nincs már mit várni. Rájössz, hogy egész eddig kerested magad, de soha nem lesz "tovább". Itt VAN. Ennyi. Te magad. Ahogy megszülettél. És így is fogsz meghalni.
És teremtettél magadnak egy személyiséget, akinek van neve, van teste, vannak szokásai, ruhái, barátai, gondolatai, eszméi a világról. De Te Magad egyik sem vagy ezek közül.
Te ennél valami sokkal örökebb és hatalmasabb vagy. És mérhetetlenül gyönyörű.

Ugyanakkor persze sosem vagy egyedül. Mert minden egy. Egy hatalmas tudatosság része vagy. Egy szerves egészé.
Így amit magadnak felismersz, amit magadért megdolgozol, amit magadban tudatossá teszel: az egész világnak teszed.
Fontos vagy.
Feladatod van. És remekül végzed.

Nomost ha ezt az egészet az ember meg tudja spékelni egy jó nagy adag éberséggel, akkor tudatos teremtővé válhat.

Ah, a játszadozás a fókuszponttal - játék csupán. A múlté talán. Érdekes, és fontos tanulság. Nélküle nem lennék ott, ahol. De sokkal fontosabb, hogy mire használom.
Hogy minden pillanatban éber legyek. Hogy jól fókuszáljak. És hogy minden pillanatban tudjam, hogy mit miért teszek, és hogy az mit fog eredményezni.
Éberség: hogy felelősséget vállalok a gondolataimért, a szavaimért, a tetteimért, az érzéseimért.
Éber vagy, hogy mit gondolsz, mit mondasz, mit teszel, és mit érzel. Mert mindennek hatása van.

De ha az egóban létezik az ember, akkor jön a különválasztottság, és a félelem.
Viszont egó náélkül nem lehet létezni ebben a világban.
Most épp ennek a drámának a kellős közepében vagyok.

Segítséget kértem, és a következő üzenetet kaptam: türelem.
Türelmesnek kell lennem. A változás elkezdődött, a kitűzött cél megvan, úton vagyok feléje, de még nem vagyok elég erős a feladathoz. Ahhoz a feladathoz, amit magam elé tűztem: hogy szeretetben maradni a nap 24 órájában, és minden percben és pillanatban - hogy az egész élet szeretet legyen. Ezt úgy is foglamazhatnám, hogy a felsőbbrendű énem, vagy a forrás, vagy a magasabb, végtelen tudatosság tudatában maradni. A forrással egyben maradni.
És erről azt is tanulom, hogy egy darabig minden nap újra és újra meg kell tanulni. Nem elég hogy egyszer, vagy néhányszor, vgy akár többnyire meg tudom csinálni. Mindig kiesem, és mindig vissza kell tornáznom magam.
Mint amikor a gyerek járni tanul. Próbálja. Ezerszer elesik, de ezeregyedszer is megpróbálja, mert tudja, hogy lehet.
Így van ez mindennel. Minden lehetséges.
Az üzenet tehát ezt mondta: a feladat nehéz, de a változás elkezdődött, ki kell tartani. Minden jó.
Ezért nehezebb most az út.
Jó dolgok közepette középpontunkban lenni nem olyan nagy ügy.
Sokkal többet tanul és edződik az ember a nehézségek közepette is.
Az üzenet azt is mondta, még nem vagyok elég érett a feladathoz - de a képesség, a minőség megvan hozzá, viszont még nem méltányolnak a valódi képességeim és értékem szerint. Fényemet hiába adnám, nincs, akire rávetüljön. Be kell érnem kevéssel. És türelmesnek kell lennem. Minden a maga idejében. Mert nem tudom, mikor mi a feladatom, és minden stációnak megvan a maga hozadéka. Várnom kell, amíg a megoldás elérkezik. Sorsom kívül-belül érik. S most még nem éberség hajt, hanem türelmetlen ösztön, mert megláttam a célt. Most viszont meg kell állnom: minden a maga idejében fog megérkezni.

És jön a kérdés: miért teremtem ezt magamnak?
Mert nem vagyok elég éber.
Ámde az a válasz is lehetséges, hogy ez nem számít. Nem számít, hogy miért. Inkább előre kell menni. És a pozitív dolgokra koncentrálni, mert azok fognak megvalósulni.

Na, ilyen, amikor nem érzem jól magam.
Azért ez elég jó, nem?

Na és hogy kívül mi történt?
Hát voltak pillanatok, amikor azt kérdeztem magamtól: mit keresek én itt? Hogy kerültem ide? Már megint...
Elmentünk ugyanis egy spirituális éneklős délutánra.
Az volt a neve, hogy Circle of Sound. Azaz a hang köre. És állítólag minden hónapban van. Délamerikai sámánok kezdték, és a világ különböző pontjain nagyjából egy időben összegyűlnek az erre elhivatottak, és spirituálisan eléneklik a Földnek a gyógyulását. Ami a mi gyógyulásunk is. A mi egység-érzésünk feléledése. A Föld szívéig énekelni nem kis katarzissal jár. Plána, ha az ember csoportosan dolgozik, és csoportos meditációban énekel - hát ezt az élményt lehet, hogy még emésztenem kell, hogy beszélni, írni tudjak róla.
Milyen fizikai is az éneklés. Milyen természetes, és milyen nyitottság kell hozzá...
A "már megint" pedig arra vonatkozik, hogy már megint erre az útra keveredtem. Úgy tűnik, nem kerülhetem el.
Jó. Majdnem jó.
Gyógyítás énekléssel. Igen. Csak nem teljesen így. Így is jó. Tökéletes, nagyszerű.
De populárisabban szeretném.
Nagyobb látványossággal és ismertséggel, (fényekkel, koncerttel, kosztümökkel, hangosítással, színpaddal, tömeggel, poppal, elektronikával, showbiznisszel), hogy a bölcsességem sok emberre hatással lehessen. Tudom, veszélyes út - de már úgyis ott tartok, hogy "legyen meg az akarat". Gyerünk, mutass jobbat. Végy engem. Tégy eszközöddé.

Valamint az egyik éjszaka egy titkos helyen aludtam egyedül kint a pusztában. Biciklivel kell menni, mert a városon kívül van.
Éjjel 11 után indultam el, szóval csak a csillagok világítottak, amikor kiértem a városból. Az a sötétség az országúton, sehol egy ember, vagy autó - csak én meg a szél. Meg a félelmem, ami teljesen kontrollált volt. Ugyanis nem mertem félni. Persze azért éreztem az adrenalint, de nem volt vészes.
Azon az éjszakán jöttem rá erre az egyedüllétes dologra.
És a pusztában aludni egyelőre nagyon szokatlan volt. Azt hiszem, ezt valakivel együtt sokkal jobb csinálni...

És rengeteget éneklek.
A válságoknak ez is pozitív mellékhatása, hogy az ember jobb híján elkezd magára és a dolgára koncentrálni.
És ex-színésztanárom útmutatásai alapján gyakorlom a számokat - mozgással, őrültködéssel, különböző karakterekkel előadva. Van a suliban egy jó nagy terem, ahol buli szokott lenni, meg van benne színpad, így lehet koncert is vagy színház. Nos, ott szoktam gyakorolni. Néhány önmagában énekelhető Björk-számot már gond nélkül éneklek... meg Jamiroquait, meg rockot, Muset, jazzt, mindenfélét. Most már csak a saját stílusomat, kreatív formámat kellene megtalálni.
De azt hiszem, sose leszek zeneszerző. Mert nem megy egykönnyen, és mert nincs késztetésem. Inkább zenekart szeretnék, meg producert meg zeneszerző-specialistát. Meg lemezszerződést. Nem szerző akarok lenni. Csak egy egyszerű énekesnő - előadóművész. Persze dalszövegben jó vagyok. Szóval azért mégsem olyan "egyszerű"...

Ja, és volt még egy felismerés: a szeretetnek mindegy, hogy milyen irányba mozog. Amikor az ember úgy érzi, kevés van belőle, és éppen nem tudja eléggé szeretni magát, és épp úgy érzi kapnia kéne (ami mellesleg sosem igaz), akkor a legjobb megoldás adni. Úgy fel elehet töltődni tőle. Furcsa is: más embereket és az adást használni arra, hogy a szeretet állapotába visszakerüljek. Jól ki van ez a világ találva. Olyan sok bájos humort vélek felfedezni benne mostanság...
Vagyis: mindegy, hogy adsz, vagy kapsz. Egy a lényeg, hogy a szeretet felébredjen a szívedben. És ez az adással épp pont olyan lehetséges, mint a kapással. És ez nagyszerű.
Így más két forrásom is van, ahelyett, hogy másokra lenne szükségem: felemelhetem magam a szeretet állapotába pusztán meditáció által, és így azáltal, hogy szeretem és elfogadom magam, vagy szerethetek másokat.
De soha többé nem kell szeretetért ácsingóznom.
Pedig ezzel együtt is szeretem magam: természetes, hogy szeretetre vágyom. Mind szeretetre vágyunk. Ez mozgat mindannyiunkat. Kódolva van. És pont ettől vagyunk mind olyan szerethetőek.

Szeretlek Téged.
Teljes szívemből, teljes odaadásommal.
Megnyitom a szívemet, hogy rajta átáramolhasson hozzád a szeretet.
Igazán, minden egyes hibáddal és adottságoddal együtt:

szeretlek.