Day 19.

Azért mindenféle kesergés ellenére is azt gondolom (néha), hogy csodálatos az életem.
Részint zért is, mert valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy csak fiúkkal vagyok. Zseniális! Mert nagyon szeretem a fiúkat. (Pasikat, csávókat, srácokat, férfiakat...)

Ma például Bjarki volt a "megmentőm". A kedves srác Izlandról. Tulajdonképpen ő húzott bele a remek kis estémbe...Az volt ugyanis, hogy vacsi után aludni próbáltam, de a grönlandiak iszonyat zajt csaptak az udvaron, azután pedig oroszul kezdett el beszélgetni két srác éppen pontosan az ablakom alatt nagyon hangosan és gyorsan - erre már tényleg felébredtem... Bekúsztam a suliba teáért. Sehol senki, mintha a Föld nyelte volna el az embereket. Aztán így a nagy magányban, jobbat nem tudtam kitalálni, ücsörögtem a teámmal az ebédlő előtt, és Bjarki jött arra, beszédbe elegyedett velem, hogy vagyok, mit csinálok. Panaszkodtam, hogy nem tudtam aludni. Ő meg mondta, hogy boltba mennek Nisszel, a dán punk fiúval, mondtam, én is megyek, nincs jobb dolgom. Persze a bolt zárva volt, mire odaértünk. Így se üvegvisszaváltás, se sör. Visszabaktattunk. Bjarki mondta, hogy valaki főz ma este az Asgårdban (ez az egyik lakóház a "kampuszon"), menjünk. Mentünk. Ib főzött rakottkrumplit. Ottragadtam. Atival vagy egy órát Tekkeneztem. (Ez meg PlayStation bunyós játék.) Aztán Nisszel egy kicsit, Bjarkivel egy kicsit, aztán a végére öten maradtunk, bevonultunk Ibék szobájába Tekkent csavarni, jó kis breakbeatre, hangulatvilágítással. Bence, Ati, Ib, Andrew meg jómagam. Sör, fröccs, miegyéb...

Ja és a tegnap esti "miegyéb" parti is pont olyan volt, hogy a fiúk meg én. Nils szobájában, Nils, Allan, Ember meg szerény személyem. Vagy egy-két órát. Aztán a zeneteremben folytatódott, immár sokkal vegyesebb társasággal, hajnali háromig körülbelül.

Tegnap ugyan vettem egy bort, amit együtt fogyasztottunk a srácokkal egészséggel, de tegnap is kaptam sört - tőlük, ma meg Bjarkitől.
Szóval szeret engem az élet....
Én meg szeretem a fiúkat.
Lányból sajnos nincs itt nagyon olyan, akiért tudnék szívből lelkesedni. Mint azt korábban is írtam, Adrival sokszor jó, de nem vagyunk sokat együtt, Aneta bezárkózott a Sergej nevű cellába, és eltávolodott. Van még Eni, aki kedves, és tulajdonkébb bármikor kebelbarátnőkké válhatunk, csak nem jött még el a pillanat. A többi lányok meg csak vannak. Aranyosak, de valahogy egyikük felől sem jön gravitáció felém... De nem is ismerem őket... Ez azért is lehet, mert az Északi Torony foglyának érzem magam... Messze van mindentől és mindenkitől, kivéve az eszkimókat, akik szintén ebben a szárnyban laknak, meg Embert, aki a szembe-szomszédom, valamint a Keleti Szárny lakóit, akik között szintén sok az eszkimó, kivéve a két Bencét, meg talán pár dánt.

A kesergés tárgya pedig az, hogy mivel Észak foglya vagyok, sokat vagyok egyedül. Amit ugye nem kéne... Mert ha egyedül vagyok, gondolkodom, és ha gondolkodom, szomorú leszek...
A gondolatok pedig részint arról, hogy mi a fenét is keresek itt tulajdonképp? Mármint nem, hogy itt, ebben a suliban, hanem hogy itt, az Ég alatt, és egyáltalán, mi a dolgom? Mi a küldetésem? Van egyáltalán ilyen? Ha van, fogalmam sincs róla - merre, mikor, hogyan? És hogy ha januárban lesz a felvételi, akkor még egy félévet kéne itt töltenem, vagy elmehetnék valahová dolgozni - mondjuk Odense-be. De vajon Open mit szólna hozzá? Persze, ha magam miatt megyek, nincs beleszólása. De hát ő is ott van. Nyilván ezért is mennék pont oda. És van közöttünk valamiféle kapcsolat, vagy mi, akkor meg miért ne vitatnám ezt meg vele?
...Eddig sem nagyon akart az életében látni engem, nem is tudom, hogy a fenébe lyukadtunk ki mégis ott, ahol. Persze, hogy szeret. Persze, hogy hiányzom. De számára ez nem ok arra, hogy az életében akarjon tudni.
Valahol persze igaza van.
De ha magamra gondolok: ha nem akar az életében látni engem, akkor mit csinálok itt(ott)? Ugyanakkor meg: ha én is hátat fordítanék, ha feladnám, pont azt tenném, mint ő. Márpedig ha szeretek valakit, és az életemben akarom tudni őt, akkor kitartok mellette - bárhogy is. Mármint elengedőn, ugrásra készen, igen. Úgy, hogy a jelenben, az itt-és-mostban jól érzem magam, vagyis próbálok a jelenben tartózkodni, jó és elég lenni magamban, magamnak, magamhoz, magamért - de tudva, hogy valakihez tartozom... Magamhoz elsősorban, de hogy igenis van másodsor.
Csak szeretni, szeretni, szeretni.
Emberi lényként.
Az itteni szabályok szerint.
IS.
Ennyire vágyom.
Mind erre vágyunk. Szeretetre. Szeretni és szeretve lenni.

Nade és ha nem vesznek fel? És ha nem is az a dolgom, hogy énekesnő legyek? De akkor mi? Hogy fogok megélni? Mihez kezdek?

No és minderre az egészre egy ma esti beszélgetés:
- És tudod, mindjárt huszonhat éves leszek, és egy huszonhat éves nőnek már önálló élettel kéne rendelkeznie. Rendes munka, karrier, lakás vagy albérlet, normális párkapcsolat, ilyenek.
- Bullshit. You are on the second best place in Denmark. (Lószart. Dánia második legjobb helyén vagy.)
- Igen, én is pont így gondolom. ...de mi az első? - mire kórusban:
- Christiania! (Koppenhága szabad-szabados-illegális-legális negyede.)

Hát ennyit erről.

Az élet csodálatos.
Haverok, barátok, sör, rakottkrumpli, Tekken, szombat, napsütés, jó kis este, csillagok, és egy fiú, aki miatt megtanulhatom, milyen feltétel nélkül szeretni.
Tudni, mik azok a földi megnyilvánulási formák, amikre vágyom, és mik azok a nem-földi megnyilvánulási formák, amikre vágyom. De e mellett az akarás mellett elfogadni őt és mindent úgy, ahogy van. Elsősorban önmagam.


Szeretlek.
Igazán, teljes szívemből, azért, aki vagy.

Szeretlek.

Viszlát.