Day 9. - Still.

Írnék, hogy mi történik...de minden értelmetlen...vagy legalábbis most úgy tűnik. Persze, minden mijé'-nek megvan az azé'ja, ahogy egy kedves embertől hallottam a minap...

Ma egész nap zeneórán voltam.
Elfáradtam.
Észleltem, hogy már azt sem nagyon viselem el, ha egy zenetanár instruál arra vonatkozóan, hogy egy adott dalt hogyan énekeljek. (A hangképzés az persze teljesen más tészta...) Nő az előadói önfejem. Ez jó.
És fél napig szédelegtem, most se vagyok valami biztos.
...tegnap este parti volt...
..."parti"... előző félévben egyre sem volt szükségem....hogy a fenébe zuhanhattam ennyire le??



Mi mást is írhatnék...?
Hiába, már nem tudok úgy lelkesedni, mint előző szemeszterben.

Ja, de múlt héten egyik nap voltunk Aalborgban Kristinával, és éppen belecsöppentünk valami fesztiválba, az egész belvárosban mindenhol vörös szőnyeg volt a járdákon. És későig nyitva voltak a boltok. És volt koncert, meg sörcsapok, meg minden. De aztán mennünk kellett Kristina egyik legjobb barátjáért a reptérre, Johnnal. Vicces lenne ha Per Joe-nak nevezném, volt itt egy fiú előző szemeszterben, aki megszólalásig hasonlított rá. De a beceneve az, hogy Ember. Litvánul nem jeletn semmit ez a szó egyébként. De mivel nekem mást jelent, mint a litvánoknak, ezért így, a saját becenevén fogom itt nevezni. Nagyon félénk most, mert új neki minden, életében először ült repülőn, életében először van Litvánián kívül. Ellenben nagyon lelkes minden iránt, ami itt a suliban található.
Bárcsak én is tudnék ilyen lelkes lenni ....még mindig...

Minden szép és jó lenne, HA...

De nem az...
A szép és jó jelentését veszti.

Egyet kivéve: hogy igyekszem minden egyes embert itt annak a csodának látni, ami valójában.
Kimutatni ezt most szinte egyáltalán nem megy, de legalább gondolatban megölelgetem az embereket...
És tényleg tudom őket csodáknak látni. Ez jó.
Meg az is jó, hogy habár nagyon fájok, elmondhatatlanul, legalább vagyok valaki magamnak. Hogy sírva is tudom szeretni magam. Hogy elfogadom magam ilyenkor is. És hogy emiatt és az Essence-en történtek miatt sokkal közelebb vagyok magamhoz.

Még ahhoz sincs erőm, hogy leírjam azt, ami a szívemet nyomja... annyira nyomja.

De tényleg lehet valóban szeretni és valóban fájni egyszerre...

Viszlát.
Szeretlek, csodálatos Olvasóm.