Az élet "hétköznapisága"

"A borpiros és andalgó fehér s fekete selymek alatt járó-kelő, rohamozó gondolatok, érzések, elképzelések vajon merre ragadták a szíveket, amelyek máskor az élet hétköznapiságával aggodalmasan foglalkoznak?" (Krúdy Gyula: Koncert)

Egy kis kitérő a szeretet mesterségéből.

Az elmúlt öt napban vagy egy hétben, nem is tudom, mennyi lehetett, azért nem írtam, mert éltem.
Szokott volt ilyen is történni, ahogy azt írtam vala korábban.
Mert amikor élsz, akkor jó, és nincs is időd írni. Mert élsz. És nem tudom, attól jó-e, hogy tényleg minden ott van, és viteted magad az árral, vagy attól, hogy elkezdesz "ott lenni", és ott vagy, amíg csak lehet.

Szóval végre láttam Dél-Dániát is.
Sokminden történt - ezúttal kívül és belül is.

Dél-Dánia nagyon szép, kedélyes hely. A tengernek is egész más színe van. Dél-tenger színe van. Türkíz. Végig sütött a nap. Dombok is vannak. Ettől aztán egészen mediterrán hangulatú az egész. Persze olajfák nincsenek - ahhoz túl kevés a meleg időszak. De délszaki örökzöldek vannak dögivel, és mediterrán típusú építkezés is. Az emberek is vidámak és kedvesek. Vagy csak én vonzom magamhoz az ilyeneket? Lényeg, hogy mindenki mosolygott és integetett, még ismeretlenül is, és vacsorával várt a barát barátja.
Az egyik tanulság, hogy minél többet látok Dániából, annál jobban megszeretem ezt az országot. Egyszerűen szeretnivaló. Igen, egy orosz barátném a nagy "oroszságból" kikandikálva így jellemezte az országot: Dánia egy nagy játszótér minden értelemben. Hát igen, a lankák, a tehenek, a még válságban is elég jó gazdasági helyzet, az emberek általános alulfókuszált temperamentuma, a megoldáscentikusság - és mind, ami ezekből fakad, tényleg lehetővé teszi, hogy az ember csak Jól Éljen itt. Így nagy kezdőbetűkkel, és egyszerűen.

Az elmúlt öt napban vagy egy hétben sokat tanultam magamról is.
Van egy kínai mondás, amely szerint a bölcs még az ablakát se nyitja ki, mégis megismeri az egész világot. Mert az egész világ bennünk van. Vagyis, mert amit érdemes megismerni, az bennünk van.
Igen ám, de a kung-fu mesterem is azt mondta, hogy a bölcsességhez és a tudáshoz vezető egyetlen út: a gyakorlás. Azt mondta, azért van ez így, mert ha gyakorolsz, akkor tapasztalsz, hogy mi hogy működik, de ha nem gyakorolsz, nem történik veled semmi és nem is fogod megtudni, mi hogyan működik.
Azt hiszem, nekem a gyakorlás az utazás. Meg az éneklés. Az élés. Ha nem gyakorlod, vagyis ha nem csinálod meg magadnak azt, hogy történjen veled, nem tapasztalsz semmit. Ha történsz magaddal tulajdonképp, akkor megismered magad. Új környezetekben új szituációkban másként reagálsz.

Például megtanultam, hogy létezik olyan létmód és életfilozófia, ami adott embernek - ezesetben nekem - ideális. Ideális az adott ember egész életére, munkájára nézve. Ebbe az én esetemben az is beletartozik, hogy mindig legyünk nyitottak az újra, a "másra", különben a rendszerünk bezáródik, nem frissül, begyöpösödik, beporosodik, berozsdásodik, végül pedig beragad és működésképtelenné válik. Az önmagunkban zárt rendszerek ugyanis, mint például a logika, megrohadnak, és önmagukba záródnak és zárhatnak, ha nem tudunk rajtuk kívülre lépni. Mert akkor nem vezetnek sehová sem, csakis önmagukba. Szóval a lényeg, hogy néha el kell hagyni a rendszert, vagy új dolgokat kell beengedni, hogy mozgásban, életben tartsuk. Persze ez, az életet illetően, általában magától megtörténik. Szerencsés esetben. Ellenkező esetben olyan emberlény képződik, amilyenről most nem szeretnék szólni, de még gondolni sem rá.
De azért van az a létmód, ahogyan egy embernek ideális lehet élnie.
Megtanultam, hogy ezt illetően az a titok, hogy nem kell keresni, magyarázni vagy érteni - csak élni azt.

Ez pedig oda is elvezetett engem, hogy megtanultam, hogy a szeretetet nem kell érteni. Az csak van. Méghozzá túl van mindenféle értelmen. Nem racionális. Nem logikus.
Régebben tudni akartam, mi az, hogy szeretni. Mert azt gondoltam, amíg nem tudom, mi az, hogy "jól szeretni", úgy, ahogy kell, ahogyan tökéletes, addig nem tudhatom, én jól csinálom-e a szeretést. Egyáltalán abban is kételkedtem, tudok-e szeretni.
Tud-e az ember szeretni, ha őt sosem szerették.
Ellenben vannak-e a szeretetnek normái, vagy tulajdonságai?
Kiderült, hogy a szeretet nem egy érzelem, hanem inkább egy viselkedésforma. Egyet kellett értsek Feldmárral: általában nem mondani kéne azt, hogy szeretlek, hanem kérdezni. Mert a másik érzi azt, hogy szeretem-e, vagy sem. Hogy neki jó-e vagy sem. Hogy adok-e neki, vagy sem. Hogy követelek tőle vagy sem.
Mindazonáltal ez a viselkedésforma tanulható - mint minden viselkedésforma. (!)
És nagyon egyszerű. Bár sokáig tart elmondani és megérteni, mert ugye eredetileg nem érteni kell, de megéri a fáradságot.

Azt is megtanultam: minden nagyon egyszerű.
Már sokadszorra bizonyosodik be ez számomra. Néha élesebben, néha kevésbé élesen látom ezt az igazságot - ami persze csak a saját életemre vonatkozó igazság, és lehet, hogy csak most - de úgy érzem, az élet tényleg ilyen: minden nagyon egyszerű.
És ezennel kiléptem a drámákból.

Elmondhatatlanul hálás vagyok az életnek, vagy a tudatalattimnak, vagy bárminek, ami által vagy ami miatt ez az élmény, ez a "jó élet-álom" létrejött - ez az elmúlt öt nap. Ültem a pódiumon, bámultam az ablakpárkányon keletkező fényjátékot, ami a verőfényes napsütésnek volt köszönhető, és arra gondoltam, hálás vagyok azért, hogy a világ legjobb melóját csinálom egy rahedli pénzért. Arra is gondoltam, mesés gazdagság van az életemben, bennem. Mert az a gazdagság, hogy mennyi tehetséggel áldott meg a születésem pillanata, és az, hogy ezeket a tehetségeket olyan emberek és művészek keze alatt fejlesztgethetem, mint például a festő barátom, Adam Gabriel, a guadalupe-i származású élkoholista amorózó, akinek rendkívüli élete, és rendkívüli barátai vannak. (Nehéz őt leírni. Szinte lehetetlen. Ismerni, látni kell ahhoz, hogy pontos benyomása lehessen róla az embernek. Egyszer azért talán majd megpróbálkozom egy prtréval.)

Ebben az elmúlt öt napban az is megfordult a fejemben: igen, az emberek agya sokszor jár aggodalmasan az élet hétköznapiságán. És én most detoxikálom az agyamat. És jóleső melegség járja át a mellkasom, ha arra gondolok: akármennyire is nincs "felnőtt életem" korom ellenére, mégis számomra sokkal nagyobb érték az, hogy a nagyátlagot tekintve egész eddigi életemben aligha volt több mint egy-két óra vagy pár nap, hogy az élet hétköznapiságával lett volna elfoglalva az agyam. (Persze e nagy szerencse is.) És hogy ehelyett, az agyam az életem nagyrészében az élet csodájával volt elfoglalva. Talán nem mindig pont a megfelelő módon (lásd: filozófia, ami a felesleges agyfuttatás művészete), de mégis az élet csodáival foglalkoztam nap mint nap. Gondolok itt a versírásra, régebben a kerámiára, aztán a barátokra, bulikra, szerelemre, éneklésre, utazásra, önmagam megismerésére, az ember miként-levésének kutatására, a pszichológiára.
Szóval baromi mázlista vagyok. Vagy nagyon jó a Hajós Kapitányom.

Mégis a végső szó ebben a gondolatbuborékban ez: minden nagyon egyszerű.
A szeretet is.
A kapcsolat is.
A szex is.
A barátság.
Az utazás.
A gazdagság.
A művészet.
A boldogság.
Az Élet.


Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.

Szeretlek.