Ott tartottam az előbb, hogy ez nem normális.
Az emberek folyamatos félelemben élnek - abban a félelemben, hogy bántani fogják őket - ez a félelem hatalmas drámát szül mindig, mindenkor és mindenhol, ahová csak megyünk. Az a mód, ahogyan az emberek viszonyulnak egymáshoz, érzelmileg olyan fájdalmas, hogy teljesen ok nélkül olyan dühösek, féltékenyek, irigyek leszünk egymásra, olyan szomorúak leszünk egymás miatt, hogy még az is ijesztő lehet, hogy azt mondjuk: szeretlek. Azért, hogy megvédjük az érzelmi sebeinket, és a félelmünk miatt, hogy esetleg bánthatnak minket, az emberi lények létrehoznak egy nagy tagadási rendszert. Ebben a tagadási rendszerben tökéletes hazudozókká válunk. Olyan tökéletesen hazudunk, hogy magunknak is képesek vagyunk hazudni, és még el is hisszük a saját hazugságainkat. Néha, még akkor is, ha tudjuk, hogy ahzudunk magunknak, jusztifikáljuk, igazzá tesszük a hazugságot, csak azért, hogy megvédjük ezt a hazugságot, hogy megvédjük magunkat a sebeink fájdalmától.
A tagadási rendszer olyan, mint egy ködfal, ami megvakít minket az igazság látására. Szociális maszkokat viselünk, mert túlságosan fájdalmas látni önmagunkat, vagy megengedni másokoknak, hogy olyannak lássanak minket, amilyenek valójában vagyunk. A tagadási rendszer megengedi, hogy azt tettessük, hogy mindeki más elhiszi azt, amit mi akarunk, hogy elhiggyenek rólunk. Akadályokat, falakat állítunk fel, hogy másokat távol tartsunk magunktól, csakhogy ezek a falaki minket is bezárnak, és korlátozzák a szabadságunkat. Az emberek eltakarják magukat, és védekeznek, és ha valaki azt mondja "te nyomod a gombjaimat", ez nem teljesen igaz. Ami az igazság, az az, hogy megérintesz egy sebet az elméjében, és ő reagál, mert az fáj.
Ha tudatában vagy annak, hogy körülötted mindenkinek vannak érzelmi sebei, ami tele van érzelmi méreganyaggal, akkor nagyon könnyen megértheted az emberek kapcsolatait abban, amit a toltékok úgy hívnak: a pokol álma. A tolték nézet szerint, minden, amit magunkról hiszünk, és minden, amit a világunkról tudunk: egy álom.
Ha megnézed a pokol bármelyik vallás szerinti leírását, pontosan ugyanolyan, mint az emberi társadalom, ahogyan mi álmodjuk. A pokol a szenvedés helye, a félelm helye, a háborúé. és az erőszaké. Az ítélkezés helye, ahol nincs igazság, a soha véget nem érő büntetés helye. Mindannyian létrehozunk sajátmagunknak egy álmot.
De az emberek, akik mielőttünk éltek, már létrehoztak egy nagy külső álmot. Az emberi társadalom álmát. A "külső álom" vagyis a "bolygó álma", sok millió álmodó közös álma. A "nagy álom" a társadalom összes szabályát magában foglalja. A törvényeit, a vallásait, különböző kultúráit, és azokat a módokat, ahogyan létezni lehet. Mindez az információ, ahogyan tárolva van az elménkben, olyan, mintha ezer hang beszélne hozzánk egyszerre. A toltékok úgy hívják ezt, hogy "mitoté". A valódi önmagunk: tiszta szeretet. Élet vagyunk. A Valódi Önmagunknak semmi köze nincs az álomhoz. De a "mitoté" nem hagyja, hogy lássuk azt, amik, akik valójában vagyunk. Ha "az álmot" ebből a nézőpontból látod, és hogyha tudatában vagy annak, hogy mi vagy valójában, akkor meglátod, hogy az emberek mennyire értelmetlen módon viselkednek - és ez zenévé válik számodra. Ami mindenki másnak egy nagy dráma, az számodra egy komédiává válik. Láthatod, hogy az emberek szenvednek valami miatt, ami egyáltalán nem fontos, ami még csak nem is valóságos. De nincs választásunk: ebbe a társadalomba születünk, ebben növünk fel, és megtanulunk olyannak lenni, mint mindeki más: értelmetlenségeket játszunk állandóan.
Amikor egy ember megszületik, akkor az érzelmi test még teljesen egészséges. Ha megfigyelsz két-hároméves gyerekeket, látod, hogy folyton csak játszanak, nevetnek. A képzeletük olyan erős! És ahogyan álmodnak, az nem más, mint a felfedezés kalandja. Ha valami rossz nekik, akkor reagálnak és megvédik magukat, de aztán csak elengedik, tovább mennek, és a figyelmük újra a pillanatban van: megint játszani, felfedezni, jól érezni magukat. A pillanatban élnek. Nem szégyellik magukat a múlt miatt, nem aggódnak a jövő miatt. A kisgyerekek kifejezik azt, amit éppen éreznek, és nem félnek szeretni. Életünk legboldogabb pillanatai azok, amikor csak játszunk, mint a gyerekek, amikor énekelünk, táncolunk, felfedezünk és alkotunk - csak úgy, mert az jó nekünk. Csodálatos, amikor úgy viselkedünk, mint egy gyerek, mert ez a normális emberi tendencia. Gyerekként teljesen természetes számunkra szeretetet kifejezni, de mi történt velünk?
Mi történt az egész világgal?
Ami történt, az az, hogy amikor gyerekek voltunk, az összes felnőttnek megvolt ez a betegsége, méghozzá ez nagyon fertőző. Hogyan adják át ezt a betegséget nekünk? Megszerzik a figyelmünket és megtanítanak minket olyannak lenni, amilyenek ők. Így adjuk át a betegségünket a gyerekeinknek. És ugyanígy fertőznek meg bennünket ezzel a betegséggel tanáraink, szüleink, idősebb testvéreink, a beteg emberek egész társadalma. Megszerezték a figyelmünket és információt tettek az elménkbe ismétlés által. Ez az a mód, ahogyan egy emberi elmét programozni lehet: megszerezni a figyelmet, megtanítani a gyerekeknek egy nyelvet, hogyan kell olvasni, hogyan kell viselkedni, hogyan kell álmodni. Úgy háziasítunk egy embert, ahogyan egy kutyát háziasítunk, vagy bármilyen más állatot: büntetéssel és jutalommal. Ez teljsen normális. Amit mi oktatásnak hívunk, az nem más, mint egy emberi lény háziasítása. Félünk a büntetéstől, de előbb vagy utóbb attól is elkezdünk félni, hogy nem kapjuk meg a jutalmat, hogy nem vagyunk elég jók apunak és anyunak, a tesónknak, vagy egy tanárnak. Így születik meg az elfogadva-levés szüksége. Ez előtt nem törődtünk vele, hogy elfogadnak-e minket, vagy sem. Az emberek véleménye egyáltalán nem fontos nekünk, mert csak játszani akarunk, és a jelenben élünk. Az attól való félelem, hogy nem kapjuk meg a jutalmat, a visszautasítástól való félelemmé válik. Az attól való félelem, hogy nem vagyunk elég jók valaki másnak, arra késztet minket, hogy megváltozzunk, és kreáljunk egy imidzset magunkról. Aztán megpróbáljuk kivetíteni ezt az imidzset, annak megfelelően, hogy ők mit akarnak tőlünk, hogy milyenek legyünk - csak azért, hogy elfogadjanak, csak azért, hogy megkapjuk a jutalmat. Megtanuljuk azt tetteni, amik nem vagyunk. És gyakoroljuk azt, hogy valaki más legyünk, csak azért, hogy elég jók legyünk apunak és anyunak, a tanárunknak, a vallásunknak, vagy bárminek. Gyakorlunk és gyakorlunk, míg nem mestereivé válunk annak, hogy azok legyünk, ami valójában nem vagyunk. Hamarosan el is felejtük, hogy kik vagyunk valójában és elkezdjük élni az imidzseinket. Nem csak egy imidzset alkotunk, hanem sok különbözőt, a különböző embercsoportoknak megfelelően, akikkel kapcsolatba kerülünk. Van egy imidzsünk otthonra, egy a suliba, és amikor felnövünk, még többet gyártunk. Ez ugyanígy igaz egy nő és férfi közötti kapcsolatban. A nőnek van egy külső imidzse, amit próbál másoknak kivetíteni, de amikor egyedül van, akkor egy másik imidzse, képe van magáról. A férinek is van egy külső imidzse, és egy belső imidzse. Mire felnőnek, a külső és a belső imidzsük annyira különbözik egymástól, hogy alig illenek össze. Egy nő és férfi közötti kapcsolatban legalább négy imidzs van! Hogyan ismerhetik egymást igazából?
Nem ismerik egymást. Csak megpróbálhatják megérteni a képet, csakhogy több imidzs van, amit számításba kell venni.
Amikor egy férfi találkozik egy nővel, akkor ő csinál egy imidzset a nőről az ő saját nézőpontjából, és a nő is csinál egy képet a férfiról az ő saját nézőpontjából. Aztán a férfi megpróbálja a nőt beleilleszteni a képbe, amit alkotott róla, és a nő is megpróbálja beleilleszteni a férfit abba a képbe, amit ő alkotott a férfiról. Na most már hat imidzs van kettőjük között. Természetesen hazudoznak egymásnak, akkor is, ha nem tudnak erről. A kapcsolatuk félelmen alapul. Hazugságokon alapul. Nem az igazság az alapja, mert nem képesek keresztül látni ezen az egész ködön.
Abban az időszakban, amikor kicsi gyerekek vagyunk, nincsen ellentmondás az imidzsek között, amiknek látszunk. Az imidzseinknek nincsen igazán kihívásuk, amíg nem találkozunk és kezdünk el interakcióba lépni a külvilággal, ahol már nem áll rendelkezésünkre a szüleink védelme. Ezért van az, hogy tinédzsernek lenni különösen nehéz. Még ha fel is vagyunk készülve arra, hogy támogassuk és megvédjük az imidzseinket, amint megpróbáljuk kivetíteni az imidzseinket a külvilágba, a külvilág elkezdi bizonyítani nekünk, nem csak privátban, hanem publikusan is, hogy nem azok vagyunk, akiknek tettejük magunkat. Vegyünk például egy tizenéves fiút, aki azt tetteti, hogy ő nagyon intelligens. Belemegy egy vitába az iskolában, és abban a vitában valaki, aki nála is intelligensebb, és felkészültebb a tárgyból, megnyeri a vitát, és őt nevetségessé teszi mindenki előtt. Ő meg fogja próbálni megmagyarázni, és kifogást találni, és jusztifikálni (igazzá tenni) az imidzsét a többiek előtt, de amint egyedül marad, és meglátja magát a tükörben, utálja magát, és hülyének érzi magát. Itt tehát egy kis hézeg keletkezik az ő belső imidzse és a külső imidzse között, amit megpróbált a külvilágba vetíteni. És minél nagyobb a különbség, annál kevesebb szeretete marad önmaga számára. Persze, mindkét imidzs hamis, de ő azt nem látja.
Amikor gyerekek vagyunk, megtanuljuk, hogy mindenki véleménye fontos, és az életünket ezek szerint a vélemények szerint irányítjuk. Egy egyszerű vélemény valakitől, mélyen a pokolba vethet minket - egy olyan vélemény, ami még csak nem is igaz. "Csúnya vagy", "rossz vagy", "buta vagy". A véleményeknek nagy hatása van azokra az értelmetlen emberekre, akik a pokolban élnek. Ezért van az, hogy szükségünk van arra, hogy halljuk, hogy "jók" vagyunk, hogy jól csináljuk, hogy szépek vagyunk. Hallanunk kell mások véleményét, mert háziasítva vagyunk, és mások elismerésére vágyunk. Az emberek azt tettetik, hogy ők valami nagyon fontosak, de ugyanakkor azt hisszük, hogy semmi vagyunk. Olyan keményen dolgozunk azért, hogy fontosak legyünk a társadalom álmában... Hogy nyertesek legyünk, hogy erősek legyünk, gazdagok legyünk, híresek legyünk, hogy kifejezzünk a személyes álmunkat, és hogy másoknak is megmutassuk az álmunkat. Miért?
Mert azt hisszük, hogy az álom valóság. És nagyon komolyan vesszük.
Második fejezet: az ártatlanság elvesztése.
folytköv.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése