Day 102. - Catch22

Változás, válozás.

Minden változik. Egyszer régen a mesterem mondta, hogy ezen a világon semmi sem állandó, csak a változás...

Külön helyet nyitok az új írásnak, de folytatólagosak a gondolataim. Hogy milyen jó is, hogy nem kapjuk meg azon nyomban, amit kérünk az Univerzumtól. Egyrészt, mert akkor folyton olyanok történnének velünk, hogy rossz is belegondolni, másrészt, mert az ember oly kicsi, hogy nem látja, mi a jó neki, mi az üdvös, és amúgy is naponta változtatja a kívánságát.

Pontosabban, esetemben, nem is a kívánság változik. Csak az, hogy minek látom magam. (Bár kívánni vagy látni – egy és ugyanaz. Utóbbi erősebb...)Most hogy véletlenül belenéztem a tükörbe és megláttam magam, amint a mac-kel a hónom alatt a konyhába sétálok, írásra készülvén, azt láttam, hogy író vagyok. Vagyis, hogy lehetnék. Lehet, hogy jobb lenne nekem, és a világnak... Lehet, hogy inkább vidékre – Svédországba, Indiába, Dániába, Karib-tengerre – való vagyok, utazgatni való vagyok, hogy az élményekből és a nyugalomból aztán a gondolataim odataláljanak egy könyv lapjaira. Mert mindezt szeretem. Mindehhez, úgy látszik, adottságom van. De persze a show-hoz is van adottságom. Ott gátol a tudatalatti és mostmár tudatos önbizalomhiány. Nomármost, csak az a kérdés, melyik tárgy gyakorlásával szeretnék sokezer órát tölteni. Mert állítólag csakis ezen múlik. A több-tehetségű embereknek legalábbis. Ezt a Sivatagi Varázslónő, a londoni amerikai barátnőm mondta. És igazat adok neki...

Node, ami írásra késztetett:

„Az ember szégyelli az érthetetlent, az irracionálist, mint valami lelki betegséget.” Ezt Szerb Antal írta le a Pendragon legendában. Zseniális író... állítólag ez a könyv a személyes hitvallását is tartalmazza. Kíváncsi vagyok. Még nem értem a végére.

Egy könyvben az a zseniális egyrészt, hogy szabadon hagyja a fantáziát. Már most érzem, amint a fantáziám betölt minden lehetséges nyitva maradt rést és lyukat, képekkel, hangokkal, színekkel, érzésekkel – részletekkel. És akkor magunkat szeretjük a jó könyvben. Másrészt pedig: hogy valaki másnak az agyában utazhatunk. Most épp Szerb Antal agyában utazok. És ezt az ember megteheti más olyan zseniális elmékkel is, mint Tolsztoj vagy épp Thomas Mann – de most inkább nem sorolnám fel a világirodalom nagyjait, és kevésbé nagyjait...

Újabb gondolati tőke Szerbtől: „A szegény lány nem fiatal igazán.” Legalábbis összehasonlítva azzal, ahogy egy gazdag lány fiatal. Utóbbi gondtalan. És fiatalsága és gondtalansága úgy összefonódik benne, hogy öröm nézni. De a szegény lány, Szerb szerint, „gondjai józanságában olyan, mint egy férfi.” Persze ezzel nem tudok teljes mértékig egyetérteni, de tökéletesen értem, mit akar érzékeltetni, és az sikerül is neki. Mert magamra ismerek. Ötletem támadt: talán ezért vagyok „ilyen fiatal”. Ezért is fogok az maradni. Persze ez egyáltalán nem érdekes. Sőt, nem is fontos. Csak épp a minap jutott eszembe, vajon meddig fogok még 22 évesnek kinézni, és meddig fogom még úgy is érezni magam, holott, már 25 vagyok, ami azt jelenti, hogy 5 évem van a 30-ig. És akkor már 30 leszek. Harminc. Nem kettessel fog kezdődni. Hármassal. Az már tényleg, komoly, felnőtt nő, akinek van saját élete, karrierje, és meg tud állni a saját lábán, sőt, ahol tud, és ahol kell, ott segít is. Ez most még nem mondható el rólam, pedig 25 vagyok. Földi életéveim alapján, azt hiszem, már most abba a kategóriába kéne tartóznom, hogy „felnőtt nő”. Már végeznem kellett volna az egyetemmel. Már dolgozó nőnek kéne lennem. Keresnem kéne, élnem, és félretennem, utaznom, házat vennem, családon gondolkozni. Ezzel szemben, úgy élek, úgy érzem magam, és úgy is nézek ki, mint egy huszonkét éves. Másokból élek. Hihetetlen mázlista módon. Mert adatik. Olyan munka, ami alig-munka. Szívességért szívesség. Aztán eljövök ide Svédországba, úgy, hogy a fele utam és az egész itt tartózkodásomat fizetik – a családi barátok, akik persze olyanok, mintha a rokonaim lennének. Teljesen ez az érzésem velük, amióta csak ismerem őket. És ez az egész huszonkettes dolog nem okozna fejfájást, lelkifurdalást vagy bármi ilyesmit, ha nem léteznének konvenciók. Társadalmi-családi elvárások.

De az Isten szerelmére, Felnőttek, Előző Generáció, hát nem láttok a szemetektől? Igen, most dühs vagyok Rátok. És minden okom megvan rá. Nem látjátok, mi folyik itt? Legyél boldog. Tanulj. Csainálj amit akarsz. Érvényesülj. Keress sok pénzt. Azért tanulj, hogy sok pénzed legyen. Bahh! Ne azért tanulj, mert szereted azt a tárgyat. Ne azért tanulj, mert az az egyetlen dolog, ami képes neked örömet okozni ebben a világban. – Ebben a világban, ahol azért kell tanulnod, hogy pénzt keress, hogy megélj, mert létbizonytalanság van, de közben fene nagy szabadság is. Azt választasz, azt eszel, azt viselsz és azt gondolsz, amit akarsz. Az lehetsz, aki lenni akarsz. De milyen széles a választék! Hogyan választasz? Honnan tudod, hogy a megfelelő dolog mellett fogsz dönteni? Hogyan választasz, ha fél világodat elvették tőled, amikor kicsi voltál? Amikor a fél univerzumod lelépett. Mert a gyerek: gyerek. Kiszolgáltatott, védtelen. És szüksége van mindkét szülőjére, mert akkor, védtelenül, a két szülőd az univerzumod. Egy darabig nem létezik más védelem, más keret. És hány, de hány ilyen gyerek, és ilyen csonka család van ma a világon? Olyan sérültek, hogy fogalmuk sincs róla, hogy sérültek. És csak élik a félig alvó életüket. Meghozzák a döntéseiket. Egyesek szerencsések, mert jó döntést hoznak. Mások szerencsések, mert nem gondolkodnak rajta, hogy jó döntést hoznak-e. Szerencsések, mert nem tudják, mi a teljes boldogság. Szerencsések, mert lelki szegénységükben tökéletesen boldogok tudnak lenni. Annyira boldogok, amennyire csak tőlük telik.

Én pedig csak magamat válthatom meg.

Felnőttek, nem látjátok, hogy az Identitással baj van manapság? Nem látjátok, hogy szenvedünk tőle? Mondom én, mint egy huszonegynéhány éves, huszonöt évesen. Még mindig nem találva identitást. Arnes azt mondta, igazából nem számít, hogy jó döntést hozol-e, mert ha nem hozod meg, és nem kezded el élni, sose tudod meg, jó döntést hozál volna-e.

És én – írom a kis gondolat-naplómat. Helyenként szétszórtan, összefüggéstelenül, még mindig néha olyan elveszettnek érezve magam, mint tizenkilenc évesen. Mert akkor tényleg az voltam. Ma már legalább látok valamit a sötétben. De be kell vallanom: még mindig sötét van.

Kereső vagyok, igen. De találok-e valaha? Fontos-e találni?

Szeretni fontos.

De tudok-e szeretni? Képes leszek-e valaha majd úgy szeretni, ahogyan hiszem, hogy kellene? Vagy örökre ilyen „sovány szerető” maradok? Szeretlek, szeretlek. – Számomra ez most azt jelenti, hogy látom, milyen gyönyörű vagy. Hogy elismerlek azért, aki vagy. Hogy elfogadlak, úgy, ahogy vagy. Hogy egyenlőnek érezlek magammal, bárki is légy. Hogy a legjobbat kívánom neked. Hogy megölellek, megérintelek, és gondolatban gyógyulást küldök neked. És hogy elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok, és értékelem, és szeretem magam, azért, aki vagyok, mert enélkül a többi sem menne. És lám, itt az első önellentmondásom. Ha így lenne, ha elfogadnám magam teljesen, akkor nem bántanám magam azért, mert nem tudok úgy szeretni, ahogyan szerintem kellene. Tevőlegesen. Amikor az ember önmagát annyira félre tudja tenni, hogy képes a feladat alá menni, és azt a vállára venni – elvállalni, és megtenni. Amikor nem én számítok, hanem az, hogy szolgálok. Hogy másokat szolgáljak. Ehhez kevés vagyok. De persze senki vagyok ahhoz, hogy döntéseket hozzak az életemről. Majd az Univerzum.

Visszakanyarodva eredeti gondolatomhoz: hogy azért IS maradok így, huszonkét évesen, mert „a szegény lány nem fiatal igazán”, és ezért be kell pótolni. Hogyan pótolhatok egy elveszett gyerekkort? Egy elveszett apát – egy elveszett fél univerzumot? ... – felnövök-e valaha?

Másrészről pedig ott van Anyám. Akitől szeretni tanultam, azáltal, hogy úgy szeretett engem, ahogyan. Nem, nem volt tökéletes. Persze, az volt. A tőle telhető legjobb. Amiben nagyon sokat kaptam. De most, ebben a pillanatban ismerem fel, hogy nem volt tökéletes – amit eddig tökéletesnek gondoltam. Álomvilág volt az is.

Amikor megszülettem, onnantól kezdve inkább én léteztem többnyire. Inkább én, mint ő. Mindent csak nekem, velem. Egyrészről ez szép és jó, és önzetlen, és alázatos – az anyai szeretethez fogható nincs a világon. De ha elveszted a középpontod, az igenis baj. Ha kiabálsz a gyerekkel, aki a sejtjeiig érzékeny, szinte nyers hús – az baj. Azért kiabálsz vele, mert magaddal nem tudod elintézni az ügyeidet. Mert túlhajszolt vagy. Fáradt vagy. És azt várod tőle tudat alatt, hogy a férjed legyen. Hogy segítsen. A gyerek meg persze tudat alatt ellenáll (- amitől lelkiismeretfurdalása is lesz -), hogy lehetőséget adjon neked, hogy magadban helyre tedd a dolgot. Ő gyerek. Nem azért van ott, hogy a saját szüleid legyen, vagy hogy a férjed legyen. Azért van ott, hogy a gyereked legyen. Néha ez sikerül is. Akkor jó. Nagyon jó.

És egyikünk sem tehet az egészről. Tanulni jöttünk ide.

Nekem fel kéne nőnöm. Felnőni a felnőtt szeretethez. A felnőtt élethez.

Vagy ez csak annyi lenne, hogy tényleg megnyugszom a seggemen, és elfogadom, hogy az van, ami van, az vagyok, aki vagyok, ilyen vagyok, ilyen is leszek, és pont az a felnövés, ha már nem akarok felnőni.

Vagy csak túl sokat gondolkodom.

Bár mostmár tényleg inkább TENNI szeretnék.

De mindig: 

szeretlek.

Viszlát.