Day 99. * Tegnap * Åtvidaberg – Day 3.

Ma voltunk Linköpingben, bár a városból nem sokat láttam, mert csak pénzt váltani mentünk be, aztán meg ki kellett menni a város szélére az IKEA-ba, mert Larséknak kellett venni ezt-azt.

Este meg a tavalyi képeket nézegettük, amiken én is rajta vagyok, meglátogattak minket Magyarországon.

És Budapesten is töltöttek pár napot, nem csak a Balatonon. És a budapestes képeken teljesen kikészültem.

Iszonyatos honvágyam lett… ha nem látom ezeket a képeket, valószínűleg nem jön rám ez az érzés. Hogy mennyire-mennyire szerethető is Budapest, és milyen szép, és nekem otthonos. És ahogy a dunai látképeket nézegettem, visszapillantottam az egész életemre is, ami ott folyott a Dunával párhuzamosan. Hirtelen visszatért minden életérzés, ami a budapesti látványhoz és naplementékhez, alkonyatokhoz és éjszakákhoz tartozik. Emlékeztem azokra az időkre, amikor még volt az Eat Me! Életem egyik legjobb, legteljesebb, legboldogabb időszakára. No, nem mintha nem lennék most boldogabb, teljesebb és szabadabb.

…mintha minden fordítva, rossz időzítéssel történt volna: a zenekar és az az életforma túl korán jött, enm voltam még érett hozzá. Most az lennék, de nem adatik.

Az az életforma, amikor délutánonként próbákra jársz, ott vagy késő estig, aztán vagy valakinél alszol a zenekarból egy jó bandázós sörözős este után, amikor még felkerestük a kedvenc underground szórakozóhelyeink egyikét, és búzasört ittunk, és nevettünk, és a koncerteket és a lemezt tervezgettük, vagy éppen az élet értelméről társalogtunk. Vagy esetleg Babucival felmentünk a Normafához tépni, vagy csak úgy – a nyári estéken, amikor csillagos volt az ég, meleg az éjszaka, és Budapest is éjjeli fényeiben tündökölt. És az egész éjszakát átbeszélgettük. Vagy éppen ott aludtam nála, a legénylakásában a budai oldalon – hogy szerettem azt a lakást, az illatát, a fényeit, és délelőtt, amikor felébredtünk megintcsak irány a Normafa, mert fűben feküdni fontos. És annál nincs fontosabb.

Közben ímmel-ámmal csinálgattam az egyetemet. Babuci utálta, hogy kollégista vagyok, nem felnőtt nő. És ezt a színpadon is látni vélte… Hát valamelyest igaza volt. De a szívtelen kritikája sose használt.

Szóval se érett nem voltam a feladatra, se boldog. Szegényes boldogság volt az. Olyan valalkit szeretni, aki képtelen úgy viszont szeretni, ahogy jó. Olyan valaki társaságában lenni, aki a szeretetemben fürdik, mert gyenge, és nem tud nemet mondani, de valójában képtelen elfogadni ahogy vagyok, mert magát sem tudja elfogadni, és mert én sem fogadtam el magam. És nem is ismertem magam. És a közelségben és a naiv adásban és szeretésben elveszett a különlegességem, amit kívülről látott. És egyikünk sem értette. De főleg nekem kellett volna értenem. Hát most értem.

És az egyetemi napok. Amikor az előadóterem napfényben fürdött, és filozófia előadást hallgattam, és boldog voltam, hogy ott lehetek. Hogy érezhetem a padsorok fájának illatát. Hogy láthatom a stukkókat a folyosón – Istenem, hogy szeretem azokat a fényeket az I épületben, a filozófia tanszéken.

Jó volt az egyetemista identitás is. A böcsész. A filozófia-szakos. A világmegváltós beszélgetések. A szerelmi bánatok kezelése a parkokban, padokon ülve. A teaházakba járkálás. A bulik. Az új és a régi ismerősök, akikkel összefonódott az életünk. Az egyetem helyett kis füstös kocsmákba járások, egész napos kártyázás, dartsozás és sörivás. Meg filozófia. És költészet. Versek. Szerelem.

Minden, minden táplál. Minden emlékemből és letűnt létformámból táplálkozom, és fájdalmas intenzitással rohannak át a szívemen az emlékek.

Hogy ki voltam.

Ki lettem.

Mit hagytam ott.

Hol vagyok most és miért.

Hiányzik az “otthon biztonsága”. Az a fajta biztonság, ami nem egészséges persze. Amikor a külső körülmények által definiálod magad. Pont ez, hogy amikor meglátod Budapestet: fáj, hogy mennyire szereted, mert a részed. Mert te vagy. Mert azáltal definiálod magad, hogy minden nap ugyanarra a villamosra ülsz fel. Ugynazt az utat látod, amíg bemégy az egyetemig. Ugyanazokkal az emberekkel találkozol. Ugyanazokat az ételeket eszed. Ugyanazokat a fényeket látod. Ugyanazok mellett az épületek mellett mész el.

Este bármikor felmehetsz a halászbástyára, turista lehetsz a saját városodban, mert megéri…

 

És az esti Budapesthez hozzátartoznak a lounge-os éjszakák is. Amikor Manóvárival mentünk zenélni, dolgozni. A nyári alkonyatban a villamoson. És valami lounge helyre bementünk, és én élveztem a fényeket, az ízeket, az embereket, a luxust, amire annyira vágytam. Hogy öltönyös emberek voltak körülöttem. Vagy nyári lenvászon nadrágos, inges figurák. Gazdagság volt, és én is gazdag voltam. A legjobb ételeket ettem. A legpuccosabb helyeken ültem, vagy épp énekeltem. A Mannában, vagy épp a Spoonon, az állóhajón az egyik nagyon sokcsillagos, drága hotel előtt a Dunán, és ott is a fények, és a Duna illata. A léggömbök a gazdag üzletember nagyon rongyrázós ötvenedik születésnapján, ahol én voltam az élőzene, meg Manóvári, és Kongás Zé. Vagy a tuti sztárvendéges Puma lounge party. Animal Cannibals civilben, Balázs Elemérrel lepacsizom, és beszélget velem Koppenhágáról, mert már akkor is tudtam, hogy jövök errefelé. Meg holmi tévébemondók és ex-tévésztárok, és ruhatervezők. És én nem voltam felnőve hozzájuk. Kislány voltam, és bámultam fel rájuk. Pedig tuti a Beleznayt is két perc alatt az ujjam köré csavarhattam volna, úgy nézett rám.

Akkor még csak kérdés volt: ki vagyok én? Hogy kerültem ide? Mit keresek itt? Csak mert a pasimnak ilyen kapcsolatai vannak, és mert zenész. Nagyon jó zenész. Majdnem híres. De beteg. Nagyon sérült. Én is annyira beteg és sérült voltam. Majdnem híres… Majdnem híresnek lenni sokkal rosszabb, mint senkinek, vagy híresnek. Majdnem híresnek lenni a legrosszabb.

Mennyire-mennyire nem voltam tudatos. Visszagondolva elképzelem a tekintetemet, hogy mennyire nem voltam benne én. Aki most vagyok, és aki végre tudok magamról. Tudom, ki vagyok. Érzem és élem magam. Akkor mintha aludtam volna ehhez az állapotomhoz képest.

…Euridikével beszéltük egyszer, hogy Magyarországon nehéz tudatosnak lenni. Nagyon nehéz. Ott nehéz a mi-fajtánk útja. Valamiért… Magyarországnak van egy nehéz, ragadós energiája, ami lefojtja az embert. Mármint engem. Lehet, hogy mások nem érzik. Lehet, hogy mások képesek ennyire tudatosnak lenni, mint most én, csak úgy simán is. Otthon. De az is lehet, hogy “akiknek sikerült” azoknak abban a pislákoló tudatosságban sikerült, és már most több tudatosságom van, mint nekik… De persze ez nem számít, mert mindenki pontosan ugyanolyan. Csak máshol tartunk az utunkon.

•••

És most itt vagyok. Olyan régóta olyan messze a hazámtól. Most értem meg mit jelent ez. Eddig eszembe sem jutott visszanézni. Mindig csak előre és felfelé.

Az öröm, hogy ennyi mindent láthatok és megismerhetek a világból. Hogy most megnézegetem ezt a skandináv részt. És azt érzem, sehol sem olyan, mint Dániában. Hogy Helsinki is jó-jó, meg Svédország is jó-jó. De egyik sem olyan, mint Dánia. Hogy látom a tájat, és mintha a saját testemet látnám, csak sokkal nagyobb és sokkal szebb, mint amit a testemként ismer a világ, és én magam is. Tényleg az az érzés, hogy itt a szívemet teríteném erre a tájra. Olyan nagyon vonzó és otthonos. Üde, friss, és szabadon enged. Növeli a tudatosságom. Dánia szeret engem. Szabadon szeret. A világ tetejére ültet. Levegős és könnyű a szívem, ha ott vagyok. És él bennem az a vágy, hogy látni akarom a világot. A Földet. Minden arcát. A Keletet, a Délt, az óceánokat, a szigeteket, a napfényt, a legősibb kultúrák maradványait.

És olyan erősen él bennem, hogy az élet ennél sokkal több.

Sokkal több, izgalmasabb és pezsgőbb, mint amit látok magam körül: férjhez menni, gyereket nevelni, 30-40 évet dolgozni, nyugdíjba menni, és a nyugdíjas napokat nyugdíjas módon tölteni.

És az élet annál is sokkal több, mint valakivel felnevelni a gyerekeket, és annyira hozzászokni egymáshoz, hogy a végén már nem ajándék, hogy velem van. Hogy a végén már csak beszélünk egymáshoz, és néha vitatkozunk, de nem szeretjük egymást aktívan.

 

És most is bennem van az előre és felfelé. Kifelé a Világba. Idegenben. Mert bennem van az otthon. Én vagyok az otthon.

De hiába: az a föld, az a város olyan édes a szívemnek. Budapest. Benne él a századok emléke. A forradalmak, a szerelmek, a költők, az 1800-as évek, a “békebeli”, a cukrászdák és kávéházak, az 1900-as évek, és a kétezresek. A politika, a megélhetési-politikusok. Akik nem szívből-lélekből az ország javáért élnek, hanem  sajátjukért. Akik nem “szenvedély-politikusok”. Pedig azokra lenne szükség most, nagyon is. A pesszmizmus. A siránkozás. Hogy egymás ellen vagyunk. Pedig egy nép vagyunk, egyetlen nagy család – mégis azt akarjuk, haljon meg a szomszéd. A tehetséget nem emeljük fel. A tehetség éhen pusztul, vagy megalkuszik. Hacsak nincsen mögötte gazdag család, és befolyás. Vagy nemzedékek óta értelmiségi família. S aki munkásosztálybeli szülőktől íme a 2000-es években értelmiségivé akar válni: küzd és szenved. És a 2000-es évek fiataljai: identitás-problémák. A túl nagy szabadság. A túl sok lehetőség. A kényszer, hogy boldog legyél. Az internet. Az információ felgyorsulása. Az identitásukat keresgélő diszkópatkányok, goa-freakek, drogosok, party-arcok. A egyetemista értelmiségi bulizók. Akikre szórakoztató ipar épül. Alternatív szórakozóhelyek alternatív zenékkel és helyszínekkel.

És még mindig: Budapest.  A fények. Az utcák. A régi gangos házak. A homlokzatok, amiket úgy imádunk Bird barátommal. Az illatok, szagok. Az utca-szegletek. A terek, piacok, vásárcsarnokok. Az a miliő, ahol olyan szegényes boldogság volt a részem – mégis boldogság volt. Ahol barátságok szövődtek, és éjszakánként mentünk és kerestük magunkat. A belvárosi éjjeli bringázások. A csípős hajnalokban való hazabuszozások. És ahogy lassan kiöregedtem mindebből.

És ahogy még mindig nem vagyok elég öreg a filozófia szakhoz. Nem vagyok elég érett ahhoz, hogy egyes részeivel megbirkózzak. Viszont szabadabb vagyok, tágabb és pezsgőbb. Most látom, nekem mi “az élet”, amikor pezseg. Új tájak, új emberek, az ismeretlen, és a bizonytalan – a hátradőlés, hogy az Univerzumra bízhatom magam.

Ahol talán sokat elvesznek tőlem, de sokkal többet kapok.

•••

És ma délután igen rámtört a vágy az internet után. Végtelenül hiányzik a kommunikáció.

És akkor elve volt ez a hiányérzet az internettel kapcsolatban. És Openre is sokat gondolok. És akkor jött ez a Budapest. És akkor… és most… egyetlen ember hiányzik. Open. Úgy hiányzik, hogy még soha nem hiányzott így senki. …olyan, mint Dánia: olyan édes a szívemnek ránézni, rá gondolni, vele nevetni, vagy bringázni, vagy körülötte lenni. Korábban, még ha szerelmes voltam sem éreztem soha ilyet. Ha szerelmes voltam is: volt bennem félelem, vagy valamiféle kényelmetlenség érzet, mert mondjuk birtokoltak, vagy birtokoltam. Ha szerelmes voltam is: ha távol voltam az illetőtől, magam voltam, jó volt, és nem hiányzott így… Ilyen békét és szabadságot egyszerre – valaki más mellett, valaki mással összefüggésben még sosem éreztem, és ezért olyan hálás vagyok – a Világnak, és neki. És nem tudom nem szeretni. Nem tudok mást tenni, mint szeretni. Mellette önmagam lehetek. Szabad és békés.

Hogyan tudnám elmondani, vagy megmutatni neki, mennyire szeretem? Ötletem sincs. Ez az érzés olyan nagy, és ismeretlen számomra. Valahonnan nagyon mélyről és nagyon messziről jön bennem. Nem hasonlít egyetlen “szerelemhez” sem, amit eddig éreztem. Azok lángolóak voltak, izgágák, kitüremkedőek, mégis valahogy “kicsik”. Ez nyugodt, mély, boldog és békés.

Persze azért még bennem van, hogy az elején, amikor még nem ismered az embert, hogy “kapcsolaton belül” milyen, akkor még minden ilyen rózsaszín. És arra sincsen semmi biztosíték, hogy nem csupán a körülményeink eredője, hogy ilyen jó, hogy ilyen tud lenni, amilyen: szabad, békés és boldog. És nagyon. Lehetséges, hogy ha az élet nehezebb lenne körülöttünk, akkor nem ilyen lenne. De ha ezt hinném, az egyenlő lenne azzal, hogy nem bíznék benne, és nem bíznék magamban. Mert magamról tudom, hogy ha nehéz az élet, akkor is ilyen vagyok, amilyen: szabad, békés, elfogadó. És valami azt mondja bennem, hogy hinnem kell benne, hogy ő is. Akkor is szabad, nyitott, és vicces. És persze kicsit kockás, de az is szerethető.