Day 105. - Az utolsó reggel...nappal...az első este

Ülök az IC első osztályán egy svéd fiú mellett, és azon gondolkodom, milyen szerencsés vagyok – na nem a fiú miatt. Úgy éltem itt, mint holmi hercegnőcske. (Ez a hasonlat mellesleg onnan jut eszembe, hogy pont mindkét könyv, amit ittlétem alatt olvastam, tartalmazott hercegnőcske jellegű szereplőt. A Pendragon legendában csak egy „képzeletbeli úrhölgy” volt, egy angol earl unokahúga, ellenben a Rejtő féle Boszorkánymesterben volt egy Szofi nevű igazi főhercegnő. Mindkét alak igen komikus volt. De ez volt az egyetlen hasonlóság a két regény között. Azért Szerb Antal után Rejtőt olvasni némileg lelombozó. Bocsánat, kedves Rejtő, és Rejtő-kedvelők – valószínűleg a mester is elismerné, hogy Szerb a mestere lehetett volna...)
És tévedtem, az IC menetirányban ülve is olyan, mint egy repülőgép. Szédítő.
Szóval mindent megkaptam, és mindent megkapok. Vártak rám az állomáson, kocsival hoztak-vittek, mindent megadtak, amit csak lehetett. A legjobb kajáktól kezdve a ruhákon át a vonatjegyig. És már eddigi egész életemben is olyan sokmindent kaptam. ...valahogy akárhová megyek, mindenhol vár valaki. Tényleg, szinte hihetetlen, hogy ha akarok valamit, és nekimegyek, akkor sikerül, még ha „nincs pénzem rá”, akkor is. De már tudom, hogy ez a mondat csak egy rossz szokás, amit a családomból hozok, egy rossz minta, semmi több, és már tudom, hogy a pénz a legkisebb dolog. A szándék a fontos. Mindenhol van valaki, aki segít, aki vár a másik oldalon, és odaát elkap, ha ugrom. Még Londonban is. Egy olyan városban, ahol nem gondolnád, hogy ennyit fognak neked adni. És itt Dániában. És az USÁ-ban is, Nir, a szoba egy percre a Times Squaretől.
Svédországban család adatott. Nem beszélve a svéd fenyőerdőkről, tavakról és tengerparti városokról, a napsütésről, a kék égről, a bárányfelőkről, és hogy szerethetek.
Hogy valakit magammal vihettem a szívemben. Persze mindig a legvégére hagyom a legfontosabbat. ...néha rámjött, hogy majd belepusztulok, annyira hiányzik a Kockásfülű. És ez nem a szükséghiányzás.
...van egy orosz mondás, mely szerint a nem bölcs ember szeretete azt mondja: azért szeretlek, mert ( - és itt tuljadonképpen bármivel is folytatódna a mondat, nem az a szeretet lenne, amire hajtunk... - ) szeretlek, mert szükségem van rád, ezt mondja... ellenben az érett szeretet, a bölcs emberé, A Szeretet azt mondja: szükségem van rád, mert szeretlek. Csak én teszem hozzá: mert tudlak jól szeretni, mert szeretni akarlak, és nem mást akarok veled, pláne nem tőled. Mert ha akarnék tőled valamit, soha nem lehetnék veled őszinte. Mert az lehetetlen. Lehetetlen őszintének lenni bárkivel, akitől akarsz valamit, akitől elvársz valamit, mert az nem különbözik attól, mintha titkos hátsó szándékaid lennének az illetővel kapcsolatban. Mert akkor ezek az elvárások mind ott vannak a tudatod hátterében. Kvázi azt akarod, hogy adjon neked valamit, vagy valamilyen legyen, valamilyen meghatározott módon viselkedjen veled, körülötted. Márpedig akarni azt, hogy valaki adjon valamit: az alázat teljes hiánya. Akkor semmi sem ajándék, amit kapsz. Akkor erőszakos vagy. Akkor elveszel. Ez nem szép. És ha belegondolsz, te sem szereted, ha elvárnak tőled valamit. Pláne hogyan adnál, amikor kötelező adni, mert elvárják. Nem így viselkedsz azzal, akit szeretsz. Ha pedig azt akarod, hogy valamilyen legyen, valahogyan viselkedjen, akkor nem fogadod el őt teljesen, úgy, ahogy van. Ez pedig azt jelenti, hogy nem fogadod el magadat teljesen, úgy, ahoyg vagy – bár ez most messzire vezetne. Ha pedig nem fogadod el, és azt akarod, hogy megváltozzon, az nem szeretet. Ha azt akarod, hogy valahogyan viselkedjen veled, akkor kontrollálni akarod. De miért akarnál bárkit is kontrollálni? Főleg azt, akit szeretsz. A legnagyobb ajándék, ha szabadon engeded. Ha engeded, hogy úgy fejezze ki magát, ahogyan szeretné. Kontollálni valakit, nem vezet sehová. És valószínűleg, ha így éreznél, azt jelentené, hogy magad és az életed felett nincs elég kontrollod. Vagy nagyon félsz tőle (hoppá elindult visszafelé a vonatom!)... vagy nagyon félsz tőle, hogy mit láthatsz meg a tükörben... – ez is nagyon messzire vezetne, ha most kifejteném.
Szóval szükségem van rád, mert szeretlek. Mert szeretni jó. Mert hagyod magad szeretni. Mert nem tudok mást tenni. És ha nem szerethetlek, ha nem vagy itt, hogy szeresselek, akkor nem olyan jó nekem.
De igazából a szavak...a szavak kevesek. A szavak megölik a valódi jelentést, és csak nagyon keveset adnak át a valódiból... mégis azért meg kell próbálni. Vagy marad a zene...
•••
Most meg már megint a kompon ülök, útban Frederikshavn felé.
Jövök, Dánia!
Fura... Svédoszágban hiányzott. Most meg... csak jó itt a hajón. Meg csinálni akarom már az életemet...
Kavarog bennem az egész Svédország, Lars, Marika néni, és az egész népes családjuk, arcok, tengerpartok, képek, szavak... Hogy ezek a svédek tényleg az erdőben laknak piros faházikókban. Tényleg az egész országnak olyan svéd arca van, olyan meseszerű, kedves kis táj, néhol vadregényes, néhol üdülőhelyesen tengerpartos, és van, ahol ez a kettő ötvöződik. És persze az elmaradhatatlan rénszarvasos figyelmeztető táblák. Svédország védjegye. Én egyet se láttam. De őzet kettőt is. Meg rókát. Sok szürkegémet, vagy olyasmit, hattyúkat, cinkéket, kányákat - három különböző fajtát. És macskát. És kakast. (Majd lesznek képek is...)

De úton lenni szeretek a legjobban, azt hiszem.
Kíváncsi vagyok, az „osztálykirándulás” milyen lesz Krakkóba. Mert nincs megállás. Holnapután irány Krakkó.
Viszlát.
Szeretlek. Nagyon, igazán, teljes szívemből. Téged. Úgy, ahogy vagy. Köszönöm, hogy olvasol. Köszönöm az idődet, amit rám fordítasz. Hálás vagyok ezért Neked, és hogy megoszthatom veled a gondolataimat.
A szívem meg csak nő és nő. És nő.
Szeretlek.