Day 96 - 98. * Just how perfect...

Just how perfect...
Mennyi minden tud történni tíz nap alatt.
Tíz nap alatt megfordul a világ.
Amikor azt gondolnád, poklot jársz, épp úton vagy a mennyországba, és minden pont úgy van jól, ahogyan van.
És nem csak hogy jó, hanem tökéletes. Tökéletes pillanatok, tökéletes időzítéssel. Persze, amikor felfelé ível az út, akkor minden könnyebb, és elviselhetőbb.
Most éppen egy kompon ülök Frederikshavn és Göteborg között a lounge részben egy igazi jó dupla eszpresszó után, jazzt hallgatok, és süt a nap, amitől mélykék a tenger. És boldog vagyok, hogy úton lehetek. Ezúttal Svédország, Åtvidaberg a célállomás. Anyukám egyik fiatalkori legjobb barátnéját látogatom meg, ha már ezen a környéken időzöm.
Reggel tízkor indult a vonatom Vråból. Tíz harminchétkor értem Frederikshavenbe, ahol egy kedves, csakis svéd nyelvet beszélő fekete fiú mutatta az utat a kompig.
A vonatból láttam őzeket. Arra gondoltam, dombok, erdők és őzek minden európai országban vannak. És hogy a táj, ami elsuhant mellettem, és amit annyira szeretek, akár magyar táj is lehetett volna – ha nem lenne mégis teljesen más. Dánabb, szelídebb, zöldebb, hajlékonyabb vonalú, rendezettebb... szóval dánabb.
És megint az van, hogy annyira szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek. Hogy úton lehetek. Hogy láthatok, tapasztalhatok, és szerethetek. Hogy mindaz megtörtént, ami megtörtént.
Tíz nappal ezelőtt menekülni akartam. Pihenni. Felejteni. Megállni, erőt gyűjteni. Visszatérni a középpontomba – valahogy. Bárhogy. Minden áron. Gondoltam, az utazás és a svédek majd helyre tesznek. De még mielőtt kettőt pislogtam volna, ott volt minden a helyén. Én is.
Így most csak lebegek. Valahol az északi tengeren. Az elmúlt tíz nap tökéletes pillanatainak emlékeivel együtt. Ami alatt megfordult a világ. A pokol és a mennyország tényleg nem más, mint két emberi állapot. Belül van. És választható.
Menekülni akartam – de már nem tudok, mert otthont találtam magamban, ezért kívül is, mert ami belül megvalósul, az megvalósul kívül is. Otthon vagyok magamban és otthon valakivel, akit szeretek. Már csak az Út van.
Párbeszéd a fejemben:
- Így akartad? Ilyet akartál?
- Még nem tudom, hogy ilyen-e az ilyen. Nem tudom, meddig vezet együtt az út. A jövő csak egy gondolat a fejemben. Csak az számít, hogy most milyen jó. De amennyiben az ilyen tényleg ilyen, hogy open, free, loving – hah, vicces, igen ezt akartam: open, és tessék, Open – szóval ha tényleg ez van, márpedig azt látom, hogy so open, so free, so loving, akkor igen, ezt az életérzést akartam, és ez jó, és maradok. Bármeddig, amíg csak lehet. De az a legszebb, hogy tényleg nem érdekel a „majd”.


•••
Amíg elmentem arra kétbetűs helyre, megkértem egy szimpatikus dán házaspárt, hogy figyeljenek a cuccomra. A gépemet is csak úgy kint hagytam az asztalon... Mikor tettem volna ezt meg Magyarországon?... lényeg a lényeg; hogy mikor visszajöttem, elkezdtek kérdezgetni, honnan vagyok, s kiféle-miféle, és beszédbe elegyedtünk. Szóba került a pénzügyi világválság, ami Dániában csak abban nyilvánul meg, hogy az emberek nem vesznek autót meg házat. A hölgy pedig éppen takarót kötött Indiába. Ahol az embereknek tudomása szerint semmijük sincs. Meg elmeséltették velem, mikor végzek a sulival, és mihez kezdek azután. És nekik is mondtam, hogy nem tudom. De hogy utazni azt mindenképpen szeretnék. Akárhogy is. Persze a legideálisabb az lenne, ha popsztár lennék, és a rakat pénzből utaznék, meg persze a turnék. Sok sikert kívántak, méghozzá nagyon-nagyon kedvesen és szívélyesen tették ezt.
És most, amint erre visszaemlékszem, már egy svéd regionális vonaton ülök. Már átszálltam Katrineholmban a stockholmi IC-ről erre, és süt a nap, jobbra-balra fenyőerdők, kék ég, csak néhány bárányfelhő, és tavak. Tükörsíma vizű tavak úton-útfélen. Néhol vegyesen nyír- és fenyőerdő, meg dombok. Nem tudok fényképezni, mert túl gyorsan megy a vonat, az IC-nek meg amúgy is túl koszos volt az ablaka. De ez a táj ez nagyon szépséges.
Érdekes, milyen jól kitalálták ezek a svédek, hogy a sötétpiros, bordó faházak milyen jól mutatnak a fenyőerdőkben, meg a tópartokon.
Ezeken a tavakon meg egyetlen hullám sincs. Minden hajszál-pontosan tükröződik rajtuk. A csónakok, a vízre épült színes faházikók, a felhők.
Az IC meg olyan gyorsan ment és olyan nagyon kanyargott, hogy ha nem bámultam volna kifelé az ablakon, biztos hányingerem lett volna. Meg mert menetiránynak háttal ültem eddig.
Már nem sokára odaérek. Jobbra tó.
Göteborgban meg úgy döntöttem, gyaloglok a komptól a pályaudvarig – és így is tettem, térképpel a kezemben – felfedeztem a belvárost egy röpke óra alatt. Jó egyedül utazni, meg mászkálni. Nagyon tetszett már múltkor is nekem Göteborg. Most meg mégjobban. Már tudok egy jó kávézót is...
Most jobbra láp. Balra tanya.
Útközben láttam golfpályát is. Ideális hely erre ez a Svédország.
Dániában repülőteret jó építeni, mert lapos. Itt meg golfpályát, mert dimbes-dombos, erdős, tavas.

•••

Most meg már éjfél körül lehet. Felhívtuk Anyukámat. Beszélgettünk is. Kaptam Åtvidaberg-térképet is. Van itt két nagy tó a falu két szélén. Lesz hová sétálnom, bicikliznem. Csak pihenés a program.
Nincs internet a közelben. Illetve a rokonoknál valahol máshol a faluban van állítólag. Szóval nem fogok tudni csak úgy netezgetni.
Szóval igazán igazi pihenés van.
Kicsit hiányzik azért a világgal való összeköttetés...
Nade jó lesz ez.

Útközben azon is járt az agyam, hogy milyen lesz innen visszanézni oda.
Merthogy most megállok. És ki is léptem az eddigi körömből. Vissza tudok nézni arra a másik tér-időre, amiben voltam.
Olyan érzésem van, hogy amikor eljöttem Magyarországról, egy nagy váltoás zajlott bennem nagyon lassú ütemben. Aztán Dánia, az Északi-tenger, meg az idegenben lét kihozta az egész kulimászt a felszínre, és irdatlan mértékben felgyorsította ezt a változást. Változás azt illetően, hogy kinek, s miként látom, érzem magam. Valamiféle felnövést érzek. Persze korántsem végleges, de jó sok szintet léptem az elmúlt három és fél hónapban. Most mintha beérett volna valami. Az, aki lenni akartam, és aki vagyok. Az egész egy nagy kibábozódás volt. Végre látom, tudom magam. A kétségek és kérdések túlnyomó része eltűnt. Volt, ami csak szimplán eltűnt válasz nélkül, és volt, amire lett válasz is.
Nyogodt vagyok. Béke van.

•••

Open your mind.
Open your eyes.
Open yourself.
Open up.
Open your heart.