Harry Potter és a Főnix rendje...
Mint minden jó mese, ez is tartalmaz archetipikus elemeket és a pszichén belüli világra is rávetíthető. Egyébként a mese az ő eredeti értelmében egyáltalán nem gyermekeknek való badarság, hanem tanítás, megfejtés, gyermekeknek is emészthető, kódolt üzenet formájában. Van valami ilyen könyv, amibe régebben bele is olvastam. Az a címe, hogy Farkasokkal futó asszonyok. Nem emlékszem, az írónő pszichológus volt-e vagy irodalomtörténész, de hogy meséket kutatott az bizonyos. És rájött, hogy minden élethelyzetre van egy mese, ami tartalmazza a megoldást.
Most, hogy megint megnéztem a Főnix rendjét, viszonylag hosszú idő után, részint más szemmel néztem.
Amikor először láttam, moziban, akkor csak simán nagy hatással volt rám, mert ilyen mese-lelkű voltam, vagyok, és mert akkoriban éppen nagyon erős volt az „elvágyódásom”. Az a fajta elvágyódás, amit a romantikus angolszász költőknél hallottunk utoljára. Hogy valami másik világba vágynak folyton. Nekem is volt ilyen időszakom. Jól emékszem, akkor is írtam róla. Méhozzá valami olyasmit, hogy abba az életbe vágyom, ahol valójában történnek dolgok. Valójában, igazán félünk, mert van mitől, igazán örülünk, szeretünk, sírunk, az életünkért küzdünk, ahol valódi kalandok várnak, valódi értékekért küzdünk, és valóban rajtunk múlik a világ sorsa. Ahol valóban lehetségesek a csodák. Ahol valóban vannak olyan öreg, gyönyörű, mindentudó, és tiszta lelkű emberek nagy fehér szakállal és varázslósüveggel, mint Dumbledore professzor, akiknek nem utolsó sorban stílusuk is van – nem akárhogy tűnnek el: főnixmadarasan, tűzzel és tapssal. Ahol valóban lehetséges varázsolni. Ahol valóban szükség is van varázslatra. Ahol söprűkre és egyéb egzotikus közlekedési eszközökre, mint például tesztrálokra lehet felpattani, és körberepülni velük Londont, vagy a Földet. Ahol az ember keresztapja kutyává tud változni, bátor, erős, jó, ártatlanul elítélt és szökött fogoly, igazi túlélő, igazi kúl arc, és amikor nem kutya, akkor gyönyörű feketehajú varázsló, hosszú fekete köpönyegben, és szeret. Ahol nyilvánvaló, hogy ki és mi a jó és ki és mi a rossz. Ahol nyilvánvaló, hogy ha varázslócsaládba születsz, te is varázsló vagy boszorkány leszel, amint megtanulod használni a képességeidet, és aztán mindig a jó ügyért tevékenykedhetsz.
De ez csak az első réteg. Ez most is ott van, csak már nem olyan erősen. Mert már tudom, hogy ebben a világban is vannak csodák, csak nagyon sokat kell menni utánuk, hogy az ember láthassa őket, és persze egy egész élet kell hozzá, hogy az ember tudjon is „varázsolni”, nem beszélve a tudás felelősségéről, ami a tudással jár, meg arról, hogy mugliknak tényleg nem lehet mutogatni, és időbe telik, mire az ember mugliból varázslóvá válik. Bár Jézusnak viszonylag fiatalon sikerült elsajátítani a dolgot. Gondolok itt Isára. Arra a bizonyos valakire, aki járt Indiában, ahol Isaként ismerték, és le is írták, hogy járt ott; Jézus, vagy valami ilyesmi volt az eredeti neve, és azért ment oda, hogy megtanulja mindazt, amit aztán elhozott „Nyugatra”, és amit aztán megpróbált átadni, ami valószínűleg a Rózsakeresztesek tudástárában élt tovább, nem pedig a keresztény egyházban, de aztán elfelejtődött, és manapság talán megint elterjed.
- Nem, a csodákról nem mondok le.
A második réteg, ami frissebb, hogy kénytelen voltam elsajátítani némi tudást az emberi pszichéről. Nem sokat, csak egészen alapvető dolgokat. Úgy másfél évvel ezelőtt, ezt már emlegettem többször is. No és most, hogy megint Harry Pottert néztem, nem főként az elvágyódás ütötte fel a fejét bennem, hanem a ráismerés. „Koncentrálj, Potter, uralkodj az érzéseiden, tisztítsd az elméd.” Ezt akár egy kung-fu mester is mondhatta volna. Egy chan vagy zen buddhista szerzetes is, aki épp arra akar megtanítani, hogyan maradj a középpontodban még akkor is, amikor meghalsz. És aztán, amikor felismered, hogy a gonosz is benned van, hogy akár te is lehetnél, egy bölcs hang, a Segítőd azt mormogja a füledbe: „He does not show you how you are. It’s how you are not.” – Nem azt mutatja meg neked, milyen vagy, hanem, hogy milyen nem vagy. És aztán győzünk: „You do not know the love of friendship and I feel sorry for you.” – Nem ismered a szeretetet, a barátságot, és együttérzek veled, sajnállak téged ezért. És ha a fájdalom helyett a szeretetre összpontosítasz, akkor már nem árthatnak neked az emlékeid, az elméd kínjai, vagy más elmék hatásai a tiédre – vagyis más elmék kínjai.
De hogy az ember ezt meg tudja tenni, igen jó adottságokkal kell rendelkeznie, és edzettnek is kell lennie. – No persze, csak az próbáltatik meg, aki bírja.
- Sóhajt – bla-bla. Akkor látnám inkább mindezt teljesen tisztán, amikor épp összecsapnak a fejem felett a hullámok! Ilyenkor könnyű... De Isten ments.
Szóval okos, ügyes nő ez a Rownan, hogy ilyen jól kitalálta ezt a saját világot, és megajándékozta vele korunkat, fiataljainkat és. (Ez szándékos.)
Persze, vannak, akik nem látnak benne semmit. Vannak, akiknek „csak mese”. Vannak, akiknek csak szimplán egy másik világ, ahová el lehet menekülni egy időre. Vannak, akiket egyenesen nem érdekel. Mindenkinek egészségére. Én azt mondom, inkább ezen nőjünk fel, mint a robotzsarun meg a reality shown. A Narnia krónikáit meg még nem volt szerencsém látni.
•••
Utóirat, mellékes megjegyzés: jó lenne tudni kezdeni valamit ezzel a nagy halom ismerettel, tapasztalattal és elmélettel, ami a fejembe került az idők során... Mondjuk könyvet írni. Olyanokat, mint a Müller Péter bácsi. Vagy mint ez a Keating. Vagy Szerb Antal. Na jó, olyat nem tudnék, annyira nem vagyok könyvtár agyú bölcsész, mint ő volt. De a fantasy kifejezetten megnyerő műfaj. Csak nem tudok regényt írni. Már próbáltam. Nem megy...
•••
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése