Day 139. továbbá

Tegnap kenu-túrán voltunk, lecsorogtunk egy kis folyón a tengerpartig - hát az fantasztikus volt. Az a látvány, ahogy a folyó szelíd kedélyessége, és a környező zöld lankák, virágok és lovak után a torkolatnál megpillantod a szikrázó napsütésben a mélykék, fehér tajtékokkal díszített tengert... ...ezt át kell élni!
És fújt nagyon a szél, sebesen szaladtak a felhők és velük az árnyékuk a homokon, a végtelen, széles parton. És csak álltam és bámultam.
Aztán sétáltunk egy jó nagyot azon a partszakaszon, délután pedig elbuszoztunk Skagenbe, Dánia csúcsára, végére, a ficakba, ahol a két tenger, a Skagerrak és a Kattegatt találkozik, és szembe hullámzanak egymással. Ott állsz a csúcson, a kis homoknyelven, és tényleg egymásnak ütközik a két tenger, és mint a tenyerek, tapsolnak a hullámok.
Skagen olyan a dánoknak, mint nekünk Siófok - ez talán az okok között lehet, amiért a két nemzet tagjainak személyi identitása és világhoz való hozzáállása oly különböző.

Jó volt, boldog volt, hogy Opennel lehettem ott. Vidám és napfényes az az egész emlékbuborék, ami még annyira él bennem tegnapról. A tengerparton menetelünk összekapaszkodva - ő hátul, én elöl, és egyszerre lépünk, hasamon összekulcsolva a keze, és érzem, hogy határozottan jól áll nekem. (Mert az ő kabátja volt rajtam, mert az enyémek semmit nem érnek abban a szélben, és elég bután állt rajtam - kivéve, ha átfogta a derekam, mert akkor legalább lett derekam.)
És ott álltunk a szélben, a napban, és tapsoltak a hullámok, és még mindig összekapaszkodtunk, és csak arra tudtam gondolni, milyen csodálatos, hogy ez az élmény közös, és hogy ennek az élménynek része, hogy ő van. Hogy itt van velem. Hogy végre nem kell magamnak megtartanom, hogy nem kell egyedül örülnöm neki.
Igen, egyedül is nagyon jó lenne. Egyedül is kinyitnám a szívem a természet gyönyörű megjelenésére, és átadnám magam a zordságnak, a kékségnek, a hűvösségnek, a tengerségnek, a tajtékzásnak, a sós víz illatának, a sok kilométer per órás szélnek, és ezért egyedül is igen felemelő élmény lenne.
De hogy ő is itt van, és tudom, mit jelent neki, és tudom, hogy ő is ugyanennyire élvezi a látványt - hogy szerethetem, és hogy megoszthatom vele mindezt, szavak nélkül - ez minden jónál jobb.
...arra gondoltam a minap, hogy tényleg igaz az a modás, hogy "szeresd magad, és akkor bárkivel élhetsz", vagyis bárkivel tudsz élni; mindazonáltal mostani állapotomban, bár már majdnem teljesen szeretem magam, nagyon kell az ahhoz, hogy jó legyen együtt, hogy ő éppen olyan legyen, mint amilyen.
Iszonyat mázlista vagyok.

És a majdnem:
hogy az individuumságot még mindig néha nehezen veszem.
Holmi misztikus írók azt írják a kapcsolatokról, hogy amikor két ember rájön, hogy együtt jó, és elhatározzák, hogy ezért aztán együtt is lesznek, akkor az egyes egók helyett egy szuperegó keletkezik - olyan ez, hogy két ember szeretete, kitartása, munkája, álmai és élete több, mint pontosan két emberé. Mert így több szeretet van, több kitartás, több munkát tudunk végezni egyenként is, mert ott a "másik váll". Többet tudunk szeretni, mert egymásban megnyugszunk. Többet tudunk álmodni és az álmainkat megvalósítani, mert biztos a hátországunk, mert a szeretet a fűtőanyagunk. Mert az ember szeretettel működik. Anélkül elsorvadunk, meghalunk.
És aztán ott van még, hogy így aztán van az életünk egyenként, és van még egy közös is.
Kérdés, hogy mekkora a metszet.

Lehetséges, hogy ami az én metszetembe még beleférne, az az övébe már nem...és ezt tiszteletben kell tartanom, még ha néha rosszul esik is.
Mert az, hogy rosszul esik, csakis belőlem jön. Mert én vagyok felelős a reakcióimért. Mert a körülményimet nem mindig választhatom meg, de a reakcióimat mindig csakis én választom. Még akkor is, és főleg akkor, ha holmi imprinting korszaki (2-6 éves kor) beidegződések beleszólnak a reakcióimba...
Bár a szuperegóban viszont "a szuperegónak" kellene jót tenni. Hogy annak jó legyen... Ha neked nem jó, nekem sem jó.
Ha szeretlek, és kinyitom az ajtómat, és bemegyek hozzád - de te nem jössz be énhozzám, semmi sem történik...

Szeretlek.
Igazán, teljes lényemmel, és még azon is túl, és mint ilyen, mindig szerettelek, és mindig szeretni foglak. Ez nem ígéret. Ez tény.
Szeretlek.

Viszlát.