Day 122. - on day 123.

Ib barátai ma reggel hazamentek. (Azaz tegnap. Ez egy tegnapi iromány, amit ma teszek fel.)
Dorka már napok óta pakolódik. Holnapután utazik. Vissza Magyarországra. Nóri is. És örülnek, hogy ilyen hamar. Nem tudják, mit mulasztanak azzal, ha elfelejtik élvezni az adott pillanatokat... Bár úgy látom a végére elég jól összeverődtek - egymással legalább jól érzik magukat, ez több mint elég.
Szóval búcsúzás hangulata van mindennek, mindenhol.
Végéhez közeledik a szemeszter, és nem tudom, látom-e még valaha az életben azokat az embereket, akiket itt megismertem és megszerettem. Bár akit kell, azt biztosan igen...

Ma stúdióban voltunk, meg tegnap is, három számot vettünk fel az öt közül, amit Anders vezetésével megtanultunk, úgy, hogy mindenki csinál valamit az illető nótákban.
Fárasztó volt. Igazából a sorunkra várás a fárasztó.
És közben igazi meleg nyári nap volt - legalábbis abban az udvarban, ott a stúdió előtt. A stúdió egyébként nagyon profi, - és vicces, mert a semmi közepén van. Körben repceföldek, meg kukorica, búza, és egyszer csak van egy ház a fák között, a földek közepén,és bemész az istállóba, és onnan nyílik egy teljesen modern, jól felszerelt, profi stúdió...
És ezen az igazán meleg nyári napon, miután felvettük az én részemet, kimentem töltődni: van ott az udvarban egy egész nagy rakás betontégla, jó meleg a napsütéstől, azon feküdtünk hol ezzel, hol azzal, fölém hajolt egy fiatal nyárfa, és smaragd színe volt a leveleknek, a égnek pedig vakítóan kék, én pedig olyan jól éreztem magam, mint már régen.
És akkor rájöttem, hogy ez az! Hogy ez a titka a nem-alácsúszásnak, a távolabbi, magasabb nézőpontba belekerülésnek. Dolgozni kell, és szakmai önbizalmat kell szerezni. Ez az elégedettség, ami egy jól felénekelt szám rögzítése után eltölti az embert, ez úgy felemel. Olyan távol kerültem hirtelen minden félelmemtől és bizonytalanságomtól. Nem az, hogy nem volt akkor is minden fontos, ami eddig, csak a nézőpont volt más. Az, hogy tudtam, hogy oké vagyok. Több mint oké. Nagyszerű. Remek teljesítményt nyújtottam ma délelőtt, mindenki szerette, megtapsoltak és megdicsértek, és mindenféle jókat mondtak, hogy tehetséges vagyok, szép munka volt, és hogy nagyszerű előadás volt.
Ergo sikerült magammal ragadnom a körülöttem lévőket. Bár ez most csak kicsiben működött, de kezdetnek nem rossz.
Pláne, hogy az éneklést és az énekesnői karriert illetően kezdek tényleg hinni magamban, (bár tényleg, csak kezdek, de érzem!) kezdek tényleg bízni magamban. Ez mondjuk nem ma kezdődött, már egy ideje tart. De most, belül, valami egész más hozzáállást érzek a jövőmhöz az éneklést illetően, mint ezelőtt, mint eddig bármikor. Most olyan fizikailag megtámogatott. Van mivel elindulnom, és van miben hinnem. Kezemben van az első mp3, és amiről régebben Euridikével beszéltünk, a vízióról, hogy van-e mentális képem arról, amit akarok - akkor nagyon meg kellett feszítenem magam, hogy legyen. Most magától van. Valahogy lett. És még nem teljesen tiszta, de egyre tisztább.
És amiért még mindig szurkolok magamnak, hogy elég alázat legyen bennem mindehhez. Most a stúdióban úgy tűnt, az is megvan... érettnek (elég alázattal, tudással, tehetséggel, hittel, és kitartással rendelkezőnek) éreztem magam ehhez az úthoz. Ahhoz, hogy végre igazán elindulhassak rajta.
Visszatérve a délelőtti érzésre, hogy oké vagyok - érdekes, hogy egy másik fajta önbizalom mennyire megemeli az ember általános rezgésszintjét. Olyanok voltak a félelmeim, mint holmi héliumos lufik. Csak szálltak felfelé, színesen, gyorsan és egyre kisebbnek látszottak. És akkor tudtam, hogy bármikor, bármi történik is, én magamnak mindig ott vagyok. De még ez is nevetségesnek tűnt akkor, mert úgy éreztem, olyan szerethető vagyok, hogy nem kétséges, hogy szeretnek... hogy nem lehet nem szeretni engem, és hogy hogyan is kételkedhettem ebben valaha?
És közben még a testemmel is kibékültem, pontosabban, egyáltalán nem is érdekelt. Mert csak az számított, ami belül van: a gondolataim, a hangom, az agyam, a vágyaim, az éneklés.
De persze mindez mostanra elillant, de azért sokkal jobban érzem magam, mint az előző bejegyzés elején. Nyomokban tartalmazom a mai délelőtt érzelmi lenyomatát - és ez már így is marad. Ez a legjobb benne.

És úgy rohan az idő.
A stúdió is búcsúzkodás. Bizonyítvány lesz ez a CD, hogy mit is csináltunk ebben a félévben.
Kicsit szomorkás ez a nyár-elei búcsúzkodás...

A szobám ablaka nyitva, és behallatszik egy közeli fáról egy közeli kakukk. Tényleg azt mondja: kakukk.
A dán nyár pedig elképesztő: este tizenegykor még látszanak az ég alján a lemenő nap színei, még világos az ég, és hajnali háromkor már világos az ég.
Drága, egzotikus Dániám...!

Jó éjt. ( - Itt még csak most kezdődik... ez a másik idő, amikor belecsúszom ebbe a rövid, világos éjszakába, ezekbe az édes nyár-elei illatokba, amikor mindig "még tenni kell valamit", még megnézni egy filmet, még... csak lenni, mert még a nap is fent van, aztán már túl késő van hirtelen, és aztán már kel is fel megint. Frissen, jóillatúan, vidáman.)
Jó éjt.

Szeretlek.