(Ez itt az első nap. Az odaút, amikor is a képen látható bűntudatos arcú fiú otthon felejtette az útlevelét, és vártuk, hogy utánunk hozzák.)
Írnom kéne Krakkóról. De túl sok minden történt ahhoz, hogy leírhatnám. Minden nap kellett volna, akkor talán beszámolhattam volna róla. De nem volt időm. Ilyen volt Krakkó. Zsúfolt, vidám, boldog, elfoglalt, napfényes, mozgalmas. Jó volt. Álomszerű. Nagyon gyorsan eltelt az az 5 nap. Tegnap délben értünk haza.
Jótanács: NE menj 18 órás buszútra. Pontosabban: Ne menj 50 percnél hosszabb buszútra.
Ez volt az egyetlen kényelmetlenség benne. De az is vicces volt azért.
Talán azért sem tudok most erről írni, mert mással van tele a fejem.
...azt hiszem, tényleg minden nap újra meg kell tanulni minden körülmények között középpontban maradni. Miért ilyen nehéz?
Tegnap még olyan vers-írhatnékom volt...de túl fáradt voltam. Mindenhez túl fáradt voltam. Fáradt voltam másokkal lenni, és fáradt voltam egyedül lenni.
Fáradt voltam feléleszteni magamban a szabadságot, és fáradt voltam a szerelemhez is. Csak egy dolog működik sajnos fáradtság esetén is: félelem a fáradtságtól. Az elfáradástól. Félelem a félelemtől. - Attól a félelemtől, amivel talán meg kéne tanulnom élni. Mert nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki a félelme ellenére is szabadon cselekszik, érez, él... - A félelemtől, ami gyermekkoromból jön, és ami azóta újra és újra feltör bennem.
A szeparáltságtól való félelem. Bár ez elég általános - emberi.
...boldog zenét hallgatok, és kimosódik az agyamból minden. Szóval beszéljenek inkább a képek.
Ez a buszonéjszakázás utáni nap, amikor is eléggé berúgtunk a fekete madonna lábainál - attól egy kicsit messzebb, egy nagyon szimpatikus kiskocsmában, Pink Floyd rajongó csapossal - 3 sörtől és 3 felestől. Én egyésfél.
Aztán hotelbe megérkezés.
Krakkó főterén kávézás.
Krakkó, séta.
Kajálás az olasznál.
Stílusosan Open mint maffiózó italiano. E.
És Krakkó, és séta.
És még mindig olasz: paradicsomszósz szerű izé a földön.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése