Szomorú.

Amikor már az embernek éppen lenne egy viszonyleg jó napja, mert sikerült a gondjairól egy napra megfeledkeznie, pontosabban nem gondokként, csak egyszerűen tényekként, teljesíthető feladatokként, puszta kihívásokként tekinteni az ügyeire - akkor kiedül, hogy mindig van még valami.

Sajnos, még mindig támaszkodom anyámra. Már régóta nem szeretnék, de úgy tűnik, itt Magyarországon ilyenné válok. És ha támaszkodom, akkor van súrlódási felület. Messziről könnyű szeretni, amikor nincs súrlódási felület, amikor szabadnak érzem magam. Az anyák, biztos mind ilyenek, hogy még a felnőtt gyerekeiknek is meg akarják mondani, milyen az élet, és azt hogyan kell élni. Hogyan kell gondolkodni. És tesznek olyan dolgokat, amiktől a felnőtt gyerekeik haja égnek áll.

Néha borzalmas érzés, amikor szembejönnek (újfent, és élesen) az anyám létmódjai, amiket sajnos eltanultam tőle, és amikor még mondja is nekem ezeket, akkor ideges és dühös leszek. Nem elég, hogy próbálok megszabadulni ezektől a rossz hitektől, téves beidegződésektől,a mik miatt nem működik az életem, úgy, ahogy szeretném, és pont úgy nem működik, ahogy az övé sem működött - még mondja is. Pedig nem akarom hallani.
Bár lehet, hogy pont ezzel segít, hogy igenis szembenézzek ezekkel... amik rémesen dühítenek, és amik bennem is megvannak, és amikből nem tudok kivergődni. És túl nagy falatnak, túl nehéznek tűnnek.

Megintcsak másik nézőpont: hogy minden hibájával együtt, az anyám valami olyat csinált, amit az ő idejében nagyon kevesen mertek volna bevállalni - egyedül gyereketnevelt. Engem. Továbbá, valami olyat csinált ezzel, amit az előtte lévő nemzedékekben valószínűleg soha senki.
Hát, akkor biztos én is meg tudom csinálni azt, amit a női felmenőim közül valószínűleg soha senki. Hogy mi lesz az? Hát remélem, sem nem a gyermektelenség, sem a férjtelenség, hanem inkább a művészeti karrier, vagy a világ-csavargás, vagy az anyagi függetlenség...

- Valami nagy gubanc lehet itt, vagy sok, mert ha a nőiségre, mint a felmenőim női sorsára gondolok, valami megmagyarázhatatlan szorítás keletkezik a gyomromban, és hányingerem támad az egész témától. Tényleg el kéne mennem családfelállításra, vagy valami regressziós hipnózisra, vagy mittudomén mire, hogy szembenézhessek azzal a szutyokkal, ami ezen a vonalon van.
Tudniillik, hordozzuk a családunk összes terhét, generációkra visszamenőleg, energia-mintázatokban. Például, meglepő huszonegyedik századi kutatási eredmény, hogy azok a gyerekek, akiet örökbefogadtak, és az eredeti családjukban nem volt rákbetegség, ámde az adoptáló családban öröklődött, generációról generációra, nos, ezek a gyerekek is "örökölték" a rákbetegséget. Ezt csak azért mondom, hogy legyünk tisztában: szellemileg körülbelül akármit lehet örökölni, ami a családunk szellemi/testi/lelki öröksége. És nem is csak lehet, hanem örököljük is, tetszik vagy nem tetszik.

Szóval, amikor már épp lenne az embernek egy jobb napja, mindig kiderül, hogy van még valami szar...

Azt hiszem, az élet ilyen, csak a reakcióink változhatnak.

...hogy lehet az, hogy valaki csak úgy elmegy Ausztráliába az édesanyja után, aki eredetileg lett vagy litván, és ott hirtelen talál egy férjet, és boldogan él, amíg meg nem hal?
Ha elmennék Ausztráliába, vagy Új-Zélandra, valahová nagyon messze, akkor nekem is sikerülne?

Nem hinném. Túl könnyűnek tűnik.

Mindazonáltal, azt hiszem, nekem itt Magyarországon nincs helyem, vagy csak akkor lesz, ha már az agyamat teljesen átitatta egy másik kultúra más energiamintázata - mert magamtól, úgy tűnik, képtelen vagyok átírni a mintázataimat. A pénzről például, és ez megöl mindent.
Nem elég, hogy hajszálon függ, hogy ebben a szemeszterben be tudom-e fejeznia sulit vagy nem, és ha tényleg be akarom fejezni, akkor pár megfeszített hét következik, és szét fog robbanni az agyam a sok bevitt felesleges filozófiai információtól, közben még a megélhetésemen is parázom, mert anyám parázik.
Anyám azóta parázik, amióta az eszemet tudom. És teljesen megértem. Csak az abaj, hogy a pénzügyi területen egy akkorha hatalams nagy blokk van bennem, hogy ki se látok mögüle. És külföldön ez sokkal enyhébben van jelen... Ezért kell elmennem innen. Mert itt még az arra való pénzt se tudom összegyűjteni egyéb kiadásaimon felül még, hogy esetleg elmenjek valami szemináriumra, vagy kócshoz, vagy valakihez, aki tud segíteni ennek a fránya blokknak a feloldásában.

Persze erre is válaszolhatnám magamnak azt, hogy ezt is szeretem, és megengedem neki, hogy addig maradjon, amíg akar, és akkor abbahagyom az ellenállást, és akkor talán jobb lesz, vagy elmúlik, vagy meggyógyul.

Bocsánatot kérek a kedves olvasótól, hogy megint inkább negatív irányba tendálok, de egyszerűen anyám pár perc alatt ki tudja hozni belőlem az összes eddigi huszonhét évem alatt rám rakódott pénzügyi és egyéb frusztrációmat - hogy még a fejem is megfájdul bele.

Hiába van az sejtésem, intuícióm, hogy embernek lenni nagy adomány és nagy szerencse, néha utálok embernek lenni, utálom, hogy meg kell világosodni ahhoz, hogy az ember ne sirassa és ne fájlalja a múltját és ne aggódjon a jövője miatt, (a Biblia is megmondta,) - holott az idő, mint olyan nem is létezik, tehát csak a most van, és mégis pénzt kell keresni, és mégis működni kell valahogy ebben a 3D-ben, és mégis be kell illeszkedni valahogy. Ezért kell megtalálni a helyünket, de nem tudom, hogy az én helyem hol van. És nem tudom, elpazarolt idő-e nap mint nap olyan dolgokkal tömni a fejem, és olyan dologért kényszeríteni munkára magam, amiben képtelen vagyok motivációt találni - nevezetesen a filozófia diplomára való törekvésben. A filozófia érdekes -néha, egy bizonyos szintig -, tanulni jó, egyetemistának lenni jó. De ez nem az én életem.
Ez az egyetlen motivációm, hogy ha megvan ez a fránya diploma, akkor végre majd elkezdhetem élni a saját életem - ha a társadalom hagyja.
Lehet, hogy Dániában a helyem, ahol a kultúra része az, hogy az emberek vidámnak - ott nem divat a sírva-vigadás. Nem divat a gondterheltség. Nem divat a depresszió. Igaz, nem divat a gondolkodás sem.
Ott divat az élet könnyűsége, a megfelelő életszínvonal, megfelelő fizetésekkel, divat az, hogy az embereket nem hagyják kipotyogni a sűrűre szőtt szociális hálóból, divat a szabályok betartása, divat a tolerancia, divat énekelni. Divat nem gondolkodni, csak élni az életet: nyáron dolgozni, és télen nyaralni valami dél-keleti országban.
De gimnazista sosem lennék ott.
Sokat isznak, kevés a napfény, hideg van, és sok a "sérült", mert nagy a belterjesség...

Vagy Londonban, ami a nyitottság és a lehetőségek városa. No meg a bevándorlóké. A tömegé. Egy nagy vízfej.

Szóval, mindennek van jó és rossz oldala.
Kivéve a párkapcsolatak, mert annak a rossz oldala is jó. (De ezt is csak én mondom, mert onnan jövök, ahonnan.)

És amúgy meg nincs jó és rossz, csak a dualitás világában, de valójában a dolgok csak vannak, és van a róluk alkotott ítélet.

Én meg szép vagyok (ma is mondták, tegnap is), ráadásul okos is vagyok, meg intelligens, szép színes, mindenkinek megfelelni akaró személyiséggel, (ami másoknak visszatetsző, amikor tükröt mutat nekik ez a tény), szeretni való, tehetséges, kreatív - mégse megyek semmire az életben.
Na, ezt kéne elfelejteni, de a valóság túl éles...


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.