Egy hónapban egyszer mozdul ki az ember, és.

Egy este.
Smúz parti.
Tipton.
Studio Vernissage.
23:00-01:45 - azaz két és háromnegyed óra alatt (!!!) :

Megy nekem ez az őszinteség - még a depresszió se szégyen, és még a depresszió is szerethető, ha az ember őszintén adja elő...

Találkoztam egy pasival, aki azt mondta, szép ember vagyok, gyönyörű nő. (Festőművész, és zsidó, úgyhogy hiszek neki.)
Találkoztam egy pasival, aki azt mondta, megdugna.
Találkoztam egy pasival, aki adott nekem ajándékba egy bakelit lemezt. (Nem is akárki...)
Találkoztam egy pasival, aki úgy nézett rám, mintha orosz NŐ lennék. (Mert ő volt Igor.)
Találkoztam egy pasival, aki hazakísért.

Találkoztam egy pasival, aki stílusos, és szép ember, és magas, és kedves, és gazdag, és kreatív.
Találkoztam egy pasival, aki ex-jazz-basszusgitáros, és festő.
Találkoztam egy pasival, aki ex-DJ és dobos és rendkívül stílusos.
Találkoztam egy pasival, aki frankón bringázik, ultravagány, túrázik, grafikus, épületszobrász, kalandor, világuazó, és azzal a lehetetlen, és elképzelhetetlenül szürreális mondattal kezdte az ismerkedésünket, hogy

"Figyelj, ha Spanyolországban a tengerparton, naplemente előtt, megfognám a kezed és hoznék neked egy gyűrűt, és azt mondanám neked, hogy gyere hozzám feleségül, akkor hozzám jönnél?"

Cháh! Ez nem lehet igaz! Erről a mondatról álmodok már mióta. És most itt van, tessék, megtörtént. Pedig egy hónapban egyszer mozdulok ki. Lehet, hogy a fele sem igaz. Lehet, hogy ez a fiú bolond.
De harminc éves, őszinte, egyenes, jóképű...
És bolond.

Vagy mégis lehetséges lenne, hogy az élet ilyen egyszerű???

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.