Hogyan nem lettem bambusztermesztő/író/festő

'hogy ki ne potyogjak a létezésből egy résen'

________________________________________________


A legjobb lelki fájdalomcsillapító: egy jó barát. Még jobb: sok jó barát.
Most jövök épp az egyiktől, aki csodálatos, mert mindig megnevettet, és akivel a foson is tudok nevetni, aki meghallgat és nem ítél. És szerinte semmi gond nincs az állkapcsommal. (Erre később visszatérek.)
Kálváriám utórezgései zajlanak - legalábbis nagyon remélem.
Mindig van jó a rossznak tűnő szituációkban: például ezúttal annyira rohadtul érzem magam, hogy kinyújtom a kezem az emberek után, kérek segítséget, nem vagyok béna gyerek, akinek anyja se érzi a szagát, nem ülök itthon egyedül, mert tuti megbolondulnék.
Három napja megint nem tudok enni, csak bámulom a töltöttkáposztát, és nem megy, és 47 kilót mutat a mérleg - inkább nem hiszek neki. Kezd ijesztő lenni, csoda, hogy bringázni tudok.

Akkor csapjunk a lecsóba.

Egy szép novemberi napon
rájöttem: élni csak mindent vagy semmit alapon lehet. Ezzel a mondattal a szívemen levelet írtam Sz.T.Úrnak - elbocsátó szép üzenetet. Megkértem, ne hazudjunk magunknak tovább, hogy barátok vagyunk. Mert nem vagyunk azok. Én nem tudom félretenni a nőt magamban, ha ő a közelben van - öt évig próbáltam a barátja lenni, de a barátaimmal nem szoktam szeretkezni, se évente egyszer, se többször, se semmikor. Így hát, kitettem őt az életemből. Végleg elbúcsúztam tőle. Végleg lezártam a dolgot, mert beláttam, hogy ami a múltba tartozik, azt ott is kell hagyni a múltban. Hogy felelslegesen nem érdemes szenvedni senki miatt - hiába is szeretem nagyon. Másrészt, az is motivált a dologban, hogy - talán túl későn, de - rájöttem, hogy amíg őt teljes mértékben le nem zárom és el nem engedem a múltba, ahová való, addig nem szerethetem teljesen tisztán Opent. Azt hittem, hogy ezt teszem, de nem így volt. És ez volt a legeslegnagyobb tükör, amit Open valaha tartott nekem, és ilyen sokáig tartott észrevenni. Röstelltem nagyon, hogy Open szemében a szálkát is, de a magaméban a gerendát sem vettem észre. De a végén végre megtudtam, mennyire nagyon szeretem őt.
De azt nem tudtam, őbenne mi lakozik énirántam.
Bár szakított velem kimondatlanul, post-it papíron, szóban, fékbúkon - mégis mindig visszatalált egymáshoz a szívünk. Azt gondoltam mindig: így is van rendjén, és hogy biztosan semmi sem véletlen. Persze, ő még túl fiatal, nem volt ideje talán megtapasztalni azokat a dolgokat, amik arra késztetnék, hogy végre egy alkalmas ember mellett letegye a voksát. Sem pedig azokat, amik megtaníthatták volna neki, hogy nem a külső számít.
Emlékszem, gimis koromban még nekem is fontos volt, hogy valaki hogy néz ki, és hogy nagyjából pont olyan legyen, mint a kép a fejemben arról, hogy milyen is az ideálom, hogy milyennek kell lennie a pasinak mellettem. De az nagyon rég volt. Igen, az ember keresztül megy ezen is. Mostanra már tényleg úgy gondolom, csak a belső számít, és hogy nem az ideál-képhez alkalmazkodik a külső választás, hanem a belső választás hozzá idomítja az ideál-képet a külsőhöz. Ez történt ugyanis velem, amikor Opent megismertem.
Amikor még nem ismerünk valakit belülről, és csak a külsejét látjuk, előfordul, hogy egyáltalán nem tetszik nekünk. De amikor elkezdjük a belső szemünkkel látni az illető belsejét, akkor megszépül a szemünkben, akkor az ideál-kép, ami a fejünkben létezett hozzá idomul ahhoz, akit szeretünk.
A szakítások alkalmával mindig nagyon szenvedtem, de utólag azt mondom: mindegyik megérte, és mindegyik a helyén volt, mert szükségünk van arra, hogy megtapasztaljuk, kik vagyunk egyedül, kik vagyunk a másik nélkül. Ez fontos és jó dolog.
2010 szeptemberében eljöttem tőle Dániából, ott maradt egyedül, és rátört a saját lelkének a sötét éjszakája. Később azt írta, szerette volna, ha felszállok a vonatra, ő néz utánam, és mindketten tudjuk, hogy vége. De akkor nem mondtuk ki ezt, és én sohasem gondoltam, hogy a fizikai távolság ok lenne arra, hogy egy kapcsolat megszakadjon. Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy a Dániából való távozásom megszünteti az érzéseimet iránta. Azt pedig nem tudtam, hogy sokadszor is, ő csak egy időre akart velem lenni. Azt hittem, legalábbis megszeretett ezen a legkeményebb nyáron, hogy amit együtt végigcsináltunk, mégis sokat jelentett. Nos, talán sokat, de nem eleget ahhoz, hogy kirántódjon önkényes magányából. A képből, amit magáról a fejében tart: az egyedülálló, kemény, kőszívű, érinthetetlen figura képéből, aki remekül megvan egyedül, és remekül képes palástolni az összes érzését, még önmaga előtt is.
Fékbúkon egy levélben szakított velem. Majd egy hónap múlva azt írta, csak azért tette, mert azt a régi, mintateremtő szituációt akarta tudat alatt rekonstruálni, ami őt azzá tette, ami. Amikor is az első és legnagyobb szerelme kíváncsi volt más fiúk kukijára is, és ezért szenvedett, de soha nem szakított volna Opennel, de ő nem tudta nézni a szerelme szenvedését, így lelépett, és sohasem sírt a veszteségen. És úgy maradt. Hagyta, hogy a seb átüsse a személyiségét.
És hogy ezért szakított velem, mert ő még mindig erős és meg tudja tenni, pedig nem is igazán akarja. És hogy mindig ott van, hogy "ne legyél már farok, hiszen szép, okos, imád, szexelni is szeret". És hogy ő attól fél, mi még nem végeztünk.
Ezután leveleztünk - jól esett tudni, mi van vele, hogy van, hogy alakul az élete. Jó volt azt gondolni, hogy talán egy kicsit jót teszek vele, ha itt vagyok számára, ha megpróbálom enyhíteni azt a sötét éjszakát.

Aztán egy szép decemberi napon
lett egy kedves levelező-pajtásom Londonból, akinek a szíve mindig nyitva állt előttem, és mindent megoszthattam vele, és igazán törődött velem - megadta azt a dolgot, amire vágytam, de Opentől nem kaptam meg; azt, hogy a tér-idő - beli szétválasztottság semmit sem jelent az elmének és a szívnek. Mindezt úgy, hogy tulajdonképp egy vadidegennel kezdtem el levelezni az élet dolgairól, a legbelső harcokról, kínlódásokról és örömökről.
Aztán jött a smúz-parti, ahol élveztem a férfiak megtisztelő figyelmét, és ahonnan hazakísért egy vagány, de bolond srác.
Közben szeptember óta azon törtem a fejem, mit kezdjek az életemmel, és nem tudtam. Semmi sem haladt semerre. Depressziós voltam. Nem találtam motivációt se az egyetemen, se az életben. Az akarásaim szükség-akarások, jobb-híján-akarások voltak. Kell pénzt keresni valahogyan. De a boldogság? Mi van a boldogsággal? Volna-e egyáltalán olyan munka, ami a személyiségemhez illik és kiteljesedést éreznék miatta? Mert állítólag az ember boldogságához az is kell, hogy "érdemes munkát" végezzen. Ezt a kifejezést a társadalomfilozófiában használják, és arra utalnak vele, hogy az ember olyan munkát végez, amiben a tehetségét fejlesztheti, kiteljesítheti, és megfelelő módon és mértékben honorálja ezt a körülötte lévő társadalom. Nem tudtam, mi volna ez.

Azon a szép decemberi napon,
a smúz-parti után csak azt tudtam, hogy beszélnem kell Opennel. Nem tudtam, mit fogok mondani. Nem tudtam, mi a lényeg, csak azt tudtam, hogy azonnal mennem kell, látnom kell, beszélnem kell vele. És odaértem, és a legszürreálisabb vasárnap 12-ét éltük át.
Odaálltam eléje a vásári forgatagban, éppen valamit csinált, és eltartott pár másodpercig, mire megnézte, ki az, aki ott áll és mit akar. Arra aztán nem számított, amit látott. Az a pillanat mindent megért. Sohasem leptem még meg embert ennyire. Jók az ilyen pillanatok. A legőszintébbek. S hogy a meglepett ember arca miket csinál, az leírhatatlan... Elekrekedik a szeme, levegőt venne, de az se ki, se be, először nem fogja fel, mit lát, nem hiszi el, aztán mégis felfogja, és egy hatalmas széles mosolyban végződik az a hosszú pillanat. Nem lehetett más, mint őszinte. Örült nekem, nagyon örült.
(Még ezelőtt pár perccel véletelnül találkoztam az édesapjával, pedig nem is tudtam, hogy ő is pont arrafelé lesz. Az is nagyon jó volt. Ő is örült nekem. Mosolygott nagyon, még akkor is, amikor elindultam tőle az útmutatása alapján Openhez. Azt hiszem, ő tudta az értékét annak az estének. Tudta, hogy valaki jött, aki az ő vérét, az édes gyerekét nagyon szereti... Ha valóban tudná, mennyire...)
Esett az eső, hideg volt, az emberek csak jöttek és jöttek Openhez, mert éppen dolgozott a karácsonyi vásárban. Egyébként minden nap dolgozik, látástól mikulásig. (Érdemes munka? Boldog tőle?....) Lényeg, hogy iszonyat fárasztó roham után, az alapanyag elfogytával be kellett zárniuk a bódét, és elmentünk melegedni egy kávé mellett. És ott elmondtam, amiért odamentem, bár nem tudtam pontosan, mi az, csak azt tudtam, az életem válaszút elé került, és az ő önmagát illető döntése és felelősségvállalása nélkül nem tudok tovább lépni, mert még kötődöm hozzá, még mindig ő van a szívemben.
És ahogy elkezdtem beszélni, maguktól jöttek a szavak. Akkor és ott, ahogyan kimondtam, akkor ismertem fel, hogy ez lakozik bennem.
- És vannak ezek a pasik, és választhatnám azt, hogy megyek velük tovább, és az életem más irányt vesz, de itt még mindig te vagy - teszem az öklöm a szívemre.
- Hát akkor szerintem menjél velük Londonba.
Számítottam erre a reakcióra. Elszomorodok belül. És hirtelen kibukik belőlem...az igazság, amit még sosem fogalmaztam meg magamnak ilyen tisztán:
- De az sem számít, hogy én veled akarom csinálni?
- De az számít, de én nem megyek Londonba.
- Hát épp ez a lényeg. Hogy nem érdekel, hogy London, vagy Pápua-Újguinea, vagy Tibet, és hogy bambuszt termesztünk, vagy fotózol, vagy modell vagyok, vagy író - nem ez számít, hanem csakis az, hogy VELED. Mert a külsőségek nem számítanak egyáltalán, csak a dolgok belseje számít. Az, hogy a szívemben mi van. És hogy kint mi vagyok, mit csinálok a testemmel, az agyammal, az nem számít.
Ekkor ismertem fel, hogy ez vagyok én. Hogy ez valóban én vagyok. Egész eddigi tudatos életemben hazudtam magamnak arról, hogy mi is az, amit valójában szeretnék. Mert szeretheti az ember az önkifejezést, a művészetet, a tudományt; forgathat a fejében gondolatokat bármiről, de mindez még mindig nem a lény maga. Azt eddig is tudtam, hogy a legfontosabb dolog, amiért érdemes élni, az a szeretet. És vannak még jó dolgok az életben, amikért nagyon is érdemes élni: a zene, a tánc, a szépség, a természet megtapasztalása, a hegyek, a tengerek, óceánok, a bringázás, a snowboardozás, az alkotás, és mind az élvezetek - de egyik sem ér semmit szeretet nélkül. Anélkül, hogy meg tudnád osztani valakivel.
Azt hiszem, most vallotam be magamnak életem legkockázatosabb ön-vállalását, hogy még ha ez nem normális is, még ha "nem illik" manapság "kapcsolatfüggőnek" lenni, mert egyedül kell jól lenni - akkor is: nem tehetek róla, ilyenre csináltak a szüleim, meg az isten: hogy nekem ez a legelső és legfontosabb. Igen, gondolkodtam már erről régebben is, de ez sohasem nyilvánult még meg ilyen élesen, tettekben. Hogy odaálltam, és azt mondtam: nézd, ez vagyok én. Ez a szívem legmélyebb vágya. Minden játszma és köntörfalazás nélkül. Ez tényleg én vagyok - s most, hogy bevállaltam, dönts, hogy kell-e vagy nem kell.
Open nem tudott mit kezdeni az infromációval. A vonatom indulási ideje vissza Budapestre vészesen közeledett. Épp indultam volna megvenni a jegyet. Azt mondta, menjünk még egy kört. Mert ő szeretné megmutatni nekem a szobáját. De attól fél, csak azért mondja ezt, mert túl kanos. Meg aztán mennyi az esélye, hogy még egy ilyen "ajánlatot kap" életében? (Ezt én úgy fogalmaznám: mennyi az esélye, hogy még egyszer ezt mondja neki egy nőszemély, akikt ráadásul szeret is?)
Az élet ilyen. Csak mindent vagy semmit alapon lehet játszani, megalkuvás nélkül. A lehetőségek jönnek és mennek, nem érdekli őket, hogy készen állunk-e rájuk, vagy sem. Azt mondják, a gyerekre sem lehet sohasem felkészülni: akkor vagy kész rá, amikor ott van, hogy meg kell szülni és fel kell nevelni. Arra sem voltam felkészülve, ami évekkel ezelőtt adatott, az a hozzám leges-leginkább illő zenekar, ahonnan végül kirúgtak - pedig azelőtt sohasem volt mikrofon a kezemben, legalábbis zenekarral, hangerővel a háttérben sohasem.
De végül, ahogy ott ültünk egymás mellett, egyszercsak megfogta a kezem...innentől kitalálható.
Azt mondta, akkor legalább tudja, miért dolgozik. Termesztünk majd bambuszt.
Náluk aludtam.
Végre élőben is láttam a szúrós bokrot a bejáratná, amiről már annyit mesélt, és amiről egy számot is írtam egyszer. És járkáltam a házban, és nem hittem el! Hogy mindig is erről álmodtam. Egy ilyen házról, ilyen nagy családi házról, amiben belül sok a faburkolat, meleg családi-fészek hangulata van - mert nekem sose adatott meg az ilyesmi azelőtt, és életemben először azt életm meg - legalábbis akkor még így hittem - hogy végre, végre, minden pontosan stimmel. Minden egyes sejtemmel tudom, hogy ehhez a pasihoz tartozom, szeretem, és bízhatok benne, hogy ő is szeret, és hajlandó velem építeni egy életet, és ráadásul, álom-bónuszként, van neki egy rendes családja, ami nekem sose volt, de végre részem lehet benne, és visszajöhetek ebbe a házba még, és szerethetem a kutyát, a macskát, a sok tengeri malacot, a fűzfát, a garázst, a szúrós bokrot, és a család több tagját, azt a két drága embert, akitől az én szívem választottja származik, és a húgát, és a kisöccsét.
Másnap reggel megbeszéltük, hogy karácsonykor meglátogat engem itt Pesten - miénk lesz az egész Kertész utcai lakás...
Sok év után az első karácsonyom lett volna, amit tökéletes boldogságban tölthetek, azzal, akit a szívem választ, az első karácsony, hogy nem éreztem volna magányosnak magam, Siófokon anyámmal ketten, barátok nélkül és társ nélkül és nagycsalád nélkül.
Felültem a vonatra, és néztem a napsütötte tájat. Fura érzés volt a gyomromban... Gondoltam, biztos a nagy változást érzem. Arra is gondoltam:
- Tényleg? Most tényleg? Valóban megtörténik ez? És mi lesz a személyiségemnek azzal a felével, ami annyira odavolt az önkifejezésért, az emberi kapcsolatokért, az utazásért?
És azt válsazoltam akkor ott a vonaton magamnak, hogy:
- Sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Ha pedig tényleg bambuszt termesztünk majd - mi sem alkalmasabb írásra és festésre, mint egy tanya? Locsolok majd és kapálok, ások és "szüretelek", és a fennmaradó időben írok és festek. És az is lehet, hogy Open majd meggondolja magát, mert azt gyakran szokta csinálni, és különben sem tud dönteni arról, hogy ő kicsoda-micsoda szeretne lenni az életében, szóval az majd eldől, hogy a külső valóság milyen formát ölt, de egyetlen dolgoban biztos vagyok, minden kételyem ellenére, méghozzá a testem minden sejtjével: hogy mellette a helyem.

Mert szeretés nélkül semmi sem ér semmit.

Hazaértem, és belenéztem a tükörbe, és meglepődve láttam, hogy csillognak a szemeim, és minden ráncom elmúlt az arcomról, az a mély ránc is a homlokom közepéről, amit annyira nem szeretek, ami egész kicsi korom óta ott van. Elmúlt a gyulladás legkisebb jele is a bölcsességfogamról, az egész fiziológiám megváltozott, csak mert fél napot vele töltöttem, mert úgy éreztm, végre boldog vagyok, végre tudom, merre visz az út.
Lemondtam a zenekari próbát is, mert azt hittem, akkor márciusban megyek Opennel Dániába, dolgozni, és így nincs értelme zenekarozni.
És boldog voltam, értelme volt az életemnek. Nem tudtam mi lesz, hogy lesz, de azt az egyet tudtam magamról, hogy szeretem és hozzá tartozom.

De a tündérmesék csak huszonnégy órára szavatoltak.
Még a bőrömön volt az illata, a sejtejei maradékai, izomláz a testemben a testétől, és két kék folt a belső combomon a csípőjétől, amikor éjjel észrevettem, hogy este kaptam tőle egy dühtől fröcsögő levelet, hogy szemétség volt tőlem odamenni hozzá és kihasználva azt, hogy ő szarul van, telebeszélni a fejét, és meggyőzni őt valamiről, amit nem is szeretne. Továbbá, hogy miért nem fogom már fel, hogy menjek a búsba, mert az ő szemének nem elég erős az állkapcsom vonala és túl fehér a bőröm, és ez a blogom - amit tudok nagyon jól, hogy ő olvas - ez is egy nagy rakás fos, mert két éve nem írok semmi újat, mindig csak ugyanazokat a köröket futom, elemzem a saját legkisebb rezdüléseimet, ahelyett, hogy csinálnék valamit az életemmel. És hogy különben is ő már kétszer egyértelműen szakított velem. (Összeszámoltam, összesen ötször szakítottunk, ebből egyszer én voltam a hunyó - amikor júliusban közölte velem, hogy augusztu 31-én vége a kapcsolatunknak.)

Azt válaszoltam, hogy az egyértelmű szakítás nem olyan, mint amit fentebb leírtam, meg azt, hogy azért nem mentem eddig a búsba, ahogy már mondtam is, mert nagyon szeretem őt, a szívemnek nem tudok parancsolni, és nem is akarok, mert az összes pasik közül őérte dobog a szívem. Meg azt, hogy remélem, megtalálja a tökéletes állkapcsot és vele a boldogságot, és hogy nagyon-nagyon szeretem, és isten vele.

És azt hiszem, a fentiekből talán kitűnik, hogy nem azért mentem oda, hogy meggyőzzem valamiről, amit nem szeretne, hanem azért, hogy teljesen önmagam legyek, őszinte, hogy kifejezzem azt, ami a szívemben van, hogy ne haljon meg velem " a dallam, ami a lelkemből szól", és hogy ennek ellenére, ha elküld, akkor nyugodt lehessek, hogy én mindent megtettem: nem tartottam magamban "az áramlást", igazán önmagam voltam, úgy, ahogy a szívem leginkább kívánta, elé tettem a szívem, a lelkem és az egómat, és tisztáztam vele, és így továbbléphetek, s hogy tiszta döntést hozhasson arról, hogy ez, aki valóban vagyok, kell-e vagy sem, és ha nem - így készültem különben, hogy nemet fog mondani, - akkor én szépen felszállok a vonatra és rólam többet nem hall, és le van zárva az ügy.

Hát, nem pont úgy lett lezárva, ahogy gondoltam, de végül lezáródott egy utolsó gyomorszájonrúgással. Onnan lehetett igazán nagyot zuhanni, és pofára esni.
Pedig a londoni levelző-pajtásom, aki real-time-ban kapta a történetet, mert vele is tisztázni akartam mindent, és aki olyan most nekem, mint egy őrangyal, aki tartja a hálót, hogy ki ne potyogjak a létezésből egy résen, - azt írta, már drukkolt a történetnek, és örült az örömömnek, mert végre nem a klasszikus fos, ami mindenkivel történik, és jó látni, hogy vannak emberek, akiknek sikerül.

De bekaptam a gyomrost.

Nem értem, miért, és hogyan,
de ezegyszer nem is érdekel. Ráhagyom a világra, hogy így kellett lennie, és biztosan megvan mindennek a maga oka és célja és értelme.
Csak gyanítom, és remélem, hogy úgy van, hogy az őszinteségem, az, hogy valóban a szívemből kommunikáltam, megnyitotta az ő szívét is, de amint eljöttem, újra bezáródott, ahogyan mindig is történt...
Mert ha az ember fénylik, az a fény birizgálja a többiek szemét is, és nem hagyja tovább sötétben szenderegni őket...


Azért könnyebb most, mert a lelkiismeretem tiszta. Én csak szeretet voltam. Mentem, és a szívem voltam, az önvalóm, szeretetet fejeztem ki, ami sohasem lehet hiba. Sőt, az hiba, ha nem fejezzük ki a szeretetünket. Minden perc, amit nem szeretetben töltünk, elvesztegetett idő - s én a végére képes voltam valóban szeretni, és nem vesztegetni az időt.
És annyira igaz volt, tiszta és őszinte, hogy ha ez lepattant Openről a féleme, az elméje miatt, akkor valóban meggyőzödhetek arról, hogy nincs mit tenni, érezni, gondolni, s hogy valóban nem szeret engem, hogy valóban nem az az ő választása, hogy szeressük egymást, amíg lehet, és továbbléphetek, mert tovább kell lépnem. És hogy valóban nem ez a sorsom.
És meglepően jól érzem magam ahhoz a gyomroshoz képest, amit kaptam.
Mert tudom, hogy jól, igazul, egyenesen és őszintén tettem mindent, amit tettem. És mivel kiálltam magamért, ezért most is tölt ez a tudat, és az, hogy oké vagyok, ahogy vagyok. És minden oké. És a fájdalom helyén is szeretet van. Megbékélés. A tisztán látása annak, hogy az ő döntése róla szól.
A tudomásul vétele annak, hogy én szeretetben vagyok, s hogy ő nem akar hozzám csatlakozni ebben, ettől még ...én én vagyok...- az, aki nem ítél, nem gerjed haragra, nem ró fel semmit, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. És ezzel egységben vagyok, ezt szeretem. Még akkor is, ha közben romokban az egyetem...
Semmi más nem maradt, mint megbocsátás és együttérzés.
Mert ő szenved.


_______________________
_______________________



Tegnap spontán valahogy kikötöttem az Instant nevű helyen, ahol még sosem voltam azelőtt. Csak lementünk koccintani egy jóbarátném egyik barátjának a szülinapja alkalmából. Éjfélre mindenki otthon is akart lenni, mindenki dolgozik... És a spontán bulik a legjobbak. Beszédbe elegyedtem egy sráccal, akivel most találkoztam másodszor így baráti társaságban, és kiderült róla, hogy 2-7 személyes luxus magánrepülőket építenek az apukájával. Meglepődtem nagyon, és kikérdeztem, ez hogy jött? Hogyan lett abból cég, hogy a garázsban elkezdtek szárnyat tervezni? Hogyan jött a marógépből a két hangár, a cég, és a négy repülőgépmérnök, akikkel dolgoznak? Sokat tanultam a sztroiból. Egy álom válik valóra éppen. Egy hosszú történet, amibe a csodás végkifejletnél kapcsolódok be, és amely végkifejlethez kevésbé csodás kemény munka vezetett. V. azt mondta, az édesapja mindig azt mondta: "Nagyot kell álmodni, fiam." És nekem az egyik legérdekesebb tanulság: hogy V. édesapja csak megálmodta, és majdnem minden mást mások csináltak neki. A repülőgépmérnökök tervezték meg úgy, hogy tényleg repüljön is. A tesztpilóta tesztelte, hogy tényleg repül-e. És másik nyolc ember dolgozott a festésen, a kárpiton, mittudománmin még. Persze V. is és az édesapja is volt, hogy napi tizenhat órát dolgoztak a gépen. Ráadásul V., aki építőmérnök, de nem szeretei, helyette rendezvényszervezésben van a toppon, és lehet, hogy sikerül szereznie nekem egy olyan munkát januárban, ami azt fogja jelenteni, hogy CB rádióval lekoordinálok egy busznyi embert Franciaországba, vagy Ausztriába, és cserébe egy hétig ingyen snowboardozok és lakok pályaszálláson, Snow Chics házban, ahol reggel fiúk hozzák a meleg kakót az ágyba, és van jakuzzi meg szauna, plusz fellép a Pendulum és valami prog.trance előadó, és még kitudja kik, és ez mind-mind benne foglaltatik a parti-sítáborban.
Nem akartam elkiabálni, de annyira izgat ez a lehetőség, hogy mindent megteszek azért, hogy összejöjjön.

Ráadásul a három órácska leforgása alatt, amit az Instantban töltöttünk, a végén, mikor már indultunk volna, összefutottam egy régi cimborával, Dottoréval, aki Thaiföldön volt sokáig, és épp tegnap emlegettük a fogadott tesómmal, és egyszercsak ott volt. Éppen zenélt két Tilosos DJ-vel karöltve, akik indiais-szitráros-elszállós-elektrós-breakbeates dolgokat nyomattak, a Dottore meg talán kongázott, vagy gitározott rá. Én meg harmadmagammal álltam az üres táncparkett közepén lazagatyában, betűrve bakancsba, és zakóban, és szemüveggel, és andalogtam, roptam, toltam, tágultam, és nagyon jól éreztem magam.

Arra gondoltam, talán ezért történik minden: mert ezt a részemet kell megélnem. Most még. Vagy általában. Ezt a cool, szabad csajt, akit imádnak úton-útfélen, aki nem ül meg a fenekén, sítáborban melózik, mozog-mozog-mozog.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.
Nagyon szeretlek.