A'sszem depresszió

...nem értem, hogy lehetséges, hogy az emberek nem érzik az elszakadás fájdalmát? Ha én érzem, nekik is érezniük kell... csak nem velem, nem miattam, nem irántam?
Az apámnak velem kellett volna lennie. Az apámnak nagyon kellett volna, hogy fájjon, hogy nem láthat, hogy nem tud rólam semmit.
...az apámnak akarnia kellett volna engem. Bele kellett volna pusztulnia, hogy el van választva tőlem.
És az összes többi férfinak is, aki elhagyott...
Jó, én túlkötődöm, és túlérzékenyvagyok - de akkor sem értem a világot...

De talán, ha az apám szemszögéből nézem: ő nem volt tudatos. Nem is igazán érdekelte a dolog. Egyáltalán anyámat szerette? Nem tudhatom. Egyszerűen nem volt benne sem szándék, sem ...semmi...
És egyáltalán hogy volt képes anyám egyedül végigcsinálni?

Az egyik részem dühöng, hogy hogy lehetnek ilyenek az emberek? Hogy miért van ennyi szeretetlenség és szenvedés a világban, és főleg, hogy nekem miért van ennyi részem benne, miért b∗tak/-szták el ennyire a szüleim, és miért nincs már vége?

A másik részem tudja, hogy háborúra háborúval felelni nem üdvös. Tehát ha gyógyulni akarok, ha meg akarom gyógyítani az életem, magamhoz kell ölelnem mindent, amitől meg akarok szabadulni, mert ez a módja. Elfogadni. Szeretni. Ez gyógyítás. Csakhogy ezt nem lehet akarattal...
És azt is tudja ez a másik felem, hogy

All they have tried is to love.
All we try is to love.

De nagyon nehéznek tűnik ez, és nagyon úgy tűnik, hogy soha nem lesz egy jó, igazi, normális párkapcsolatom, és ez nagyon elkeserítő és félelmetes.
De csak néha.
Csak akkor, amikor nem tartózkodom az itt-és-mostban.
(Egyébként pedig azt hiszem, azért nincs még, mert még mindig nem értettem meg valamit ezzel kapcsolatban.. Hát akkor, Univerzum, Izé, Hé Öreg, ide vele, nyitottan várom a bölcsességet, csak legyen már vége ennek, hogy semmi sem megy.

Nem tudom, mi a sorsom - persze senki sem tudja a sajátját, az csak úgy kibontakozik. És el kéne fogadnom, ha Eckhart Tolle - féle csudabogár leszek, ha megvilágosodom, mert nincs más út a túléléshez. De nem akarok Eckhart Tolle - féle csudabogár lenni, csak normális életet akarok. És nem megy.
Nem akarok mást, mint más normális emberek: szeretve lenni, békét és szabadságot. Kapcsolatot, "érdemes munkát", megélhetést.
De nem vagyok normális, mint a normális emberek, mert az imprinting korszakában lesérültem, mint állat. És nem háríthatom a felelősséget a szüleim hibáira, ha saját kezembe akarom venni a sorsomat.
De nemmegynemmegynemmegy nem megy.

Már azzal se megyek semmire, ha sikerül hinnem abban, hogy szép vagyok és szerethető. Régen ebben sem hittem.Most már hiszek, és mégsem megyek vele semmire.

Asszem ez depresszió. Blöe.
És még Barney sem segít...:

"- Ha szomorú vagyok tudjátok mi'csinálok? Hát dobom a szomorúságot és inkább király vagyok. Bizony ám."

Szeretem a Barney-kat.

Sajnálom, hogy megint negatív. És elnézést a pongyola fogalmazásért - ma gyenge vagyok.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.