Day 00

Emlékezetes nap a mai, bár nem biztos, hogy emlékezni szeretnék rá - életem egyik legrosszabb napja.
Amikor semmi sem produktív, amit csinál az ember, amikor semmi sem sikerül.
És amikor nincs vigasz sem.
Mintha kihúznák az ember lába alól a talajt, vagy kihúznák az emberből azt, ami tartotta benne a lelket. Amikor majdnem elszeled az ujjad a késsel, aztán odaégeted a kaját, mert közben épp azzal foglalkozol, hogy valahogy feldolgozz egy visszautasítást, egy másik ember kishitűségét.
...lehet, hogy tényleg hagynom kéne ezt a modell-szakmát, mert egy csöppnyi szeretet sincs benne. És túl öreg is vagyok, hiába nézek ki húszévesnek.
És túl okos is vagyok hozzá. És nehezen viselem a visszautasítást. Pedig csak hinni kéne magamban, bármit is mond bárki.
De az is lehet, hogy azért ilyen alacsony a rezgésszintem, mert húst ettem az elmúlt két napban, ami amúgy nem szokásom egy ideje, de ínséges időket élek, s azt eszem, ami éppen van.
De azért a teljesen odaégett kaját nem tudtam megenni...
És egy ilyen nap után, amikor semmi sem sikerül, az egész világ feketében tűnik fel... Minden sokkal kilátástalanabbnak tűnik.
Hiába minden.
Hiába vagyok okos, tehetséges, szép, hiába vagyok szeretnivaló, tüneményes, hiába vagyok széplelkű (szó szerint és átvitt értelemben is) - semmi sem sikerül, a világ nem enged be. Nincs helyem. Nem kellek sehol sem.
Persze, legalább a saját kis világomban megtalálhatnám a helyem, ami többnyire sikerül is. Hogy legalább én ne utasítsam el magam, akkor se, ha semmi sem sikerül.
Pedig ma esett is a hó. Hatalmas pelyhekben. Amíg a hóesésben sétáltam, addig boldog voltam.

De végülis ezt a napot is tekinthetem úgy, mint egy jó edzést. Edzek önelfogadásra, önszeretetre és a béke megtalálására akkor is, ha épp nem olyan könnyű. Hogy akkor is szeressem magam, ha semmi sem sikerül, akkor is, ha kilátástalan a jövő, akkor is, ha ballábbal kelek fel, ha már ébredéskor az első gondolatom negatív. Hogy akkor is elfogadjam a jelenemet és az életemet úgy, ahogy van, ha éppen semmi sem sikerül, akkor is, ha éppen nem fogadnak el azok az emberek, akiktől függne az, hogy mondjuk legyen megélhetésem, munkám, pénzem. Persze, lehet, hogy rossz helyen keresgélek.
Hogy én akkor is elfogadjam magam, ha senki más nem fogad el.
Márpedig van azért pár ember, aki elfogad, aki bízik bennem, aki hisz bennem. Pedig nem ez a lényeg. Nem másoktól kell várnom az elfogadást, a visszaigazolást - magamnak kell megadnom. De az is igaz, hogy nem mindent magának kell megadni az embernek. Igenis másoktól is kapunk, és jogunk van másoktól azt várni, hogy legalább elfogadjanak. Az ember társas lény.

Azon gondolkodom, hogy van ez, hogy általános iskolás koromban még megfeleltem a művészetekben, azóta pedig akárhányszor, akárhol próbálkozom, szinte sehol sem felelek meg. Mi történt a világgal? Vagy mi történt velem?
Hiába akar valamit az ember, ha mások döntenek afelől, hogy ő az adott területen megfelel-e vagy sem.
És az, hogy szinte sehol, semmiben, senkinek nem felelek meg, azzal nem az a baj, hogy a megfelelésre és az elismerésre vágyom, hanem az, hogy amit az életemmel kezdeni szeretnék, amilyen területen dolgozni szeretnék, oda nem engednek be.
Most akkor vagy rosszul választok folyton szakmákat, lehetőségeket, embereket, megmérettetéseket, vagy még mindig nem tisztultam meg a múltam sebeitől, a régi beidegződésektől, vagy a világgal tényleg valami baj van.

Pedig a mai napon szinte semmi sem más az életemben, mint tegnap volt, csak éppen túl sok dolog nem sikerült, és túl sokszor reagáltam negatívan.

Hallgathatnék a saját bölcsességemre, miszerint: ne akarj erőszakkal megszabadulni a dolgoktól, mert háborút háborúval nem lehet nyerni. Ha háborúra háborúval válaszol az ember, akkor csak veszes(ég) van. Ha ellenállok elfogadás helyett, az nem szeretet. Nem gyógyítás.
Szóval, mi lenne, ha megengedném ezeknek a sikertelenségeknek, ezeknek a visszautasításoknak, ezeknek a régi sebeknek, fájdalmaknak és beidegződéseknek, hogy addig maradjanak velem, ameddig csak akarnak - akár életem végéig is. Mi lenne, ha ahelyett, hogy ellenállok és harcolok, inkább elfogadnám, és megengedném, hogy életem végéig velem maradjon ez, hogy nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit akarok, és nem tudom, mi a sorsom, mi a feladatom, hogy miért vagyok itt. Mi lenne, ha megengedném a sikertelenségemnek, hogy addig legyen velem, ameddig csak akar, ahelyett, hogy ellenállnék neki, és folyton ostoroznám magam miatta? A harag és a fájdalom, amit a visszautasítások, a sikertelenség, önmagam és a világban való helyem nem-találása miatt érzek - hát ez nagyon sok ön-bántás. Ez minden, csak nem gyógyulás. A gyógyulás inkább szeretet, mint elnyomás vagy agresszió...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.