Change - part II.

De amit akarok, és hogy végre tudom, mi az - ez sem más, csak illúzió, és minden csak azért van, hogy ráeszméljek létem esszenciájára; ittlétem céljára. Nem az a lényeg, hogy mit akarok, hanem, hogy miért akarom.
Az egóm akarja? Vagy van mögötte lélekből jövő irányítás - és mi van, ha mindkettő?
Ennek is egy a lényege: hogy a vágyainkra kell hogy hallgassunk, mert az utunkon tartanak minket, irányítják a lépteinket.
Nos, eddig ezt a mondatot is csak az egóm hallotta, azt hiszem. Vagy mondhatom talán, hogy az agyam, az intellektusom - ami persze fontos, mert ezen keresztül létezhet csak öneszmélés, ön-tudat, saját létezésünk tudása. DE a lelkemig, a valódi megértésig, átélésig csak most jutott el. Most, ahogy írok.
Hogy hallagtnom kell a vágyaimra, tudnom kell, hogy mit akarok, de nem az elérés, megkapás vagy megszerzés érdekében. Hanem mert ezek gondolatokra és tettekre sarkallnak, amik által járom az utam - jó esetben a valódi utam, de ha jól figyel az ember és őszinte magához, akkor nagy a valószínűsége, hogy a valódi útját járja.
Sőt, ha tudatos az ember, már annyi is elég - a megkapáshoz, eléréshez képest - hogy rájön, miért vágyik épp arra a dologra/eseményre/tulajdonságra, és ezzel felfedezheti ittlétének okát és célját. Bár nálam ez még nem történt meg, csak részben, és nem is látom tisztán, csak kezdem érzékelni, miféle dolgokat kell purgálnom ebben az életemben. Legalább a kérdések egy része már megvan - ez félsiker. De tényleg. És tényleg a kérdésfeltevés a lényeg. Állítólag abban már a válasz benne van. (Szerintem viszont csak a fél válasz. Vagy háromnegyed.)
(Ezek szerint, ha felteszem azt a kérdést, miért vagyok itt? Mi az értelme az ittlétmnek? Akkor magából ebből a kérdésből az következne, hogy valószínűleg az, hogy folyton ezt kérdezzem. Vagyis hogy maga kérdés és a kérdés által takart létmód kifejezője legyek. Hogy ittlétem értelmére és valóságára ráébredjek, csupán a kérédés által. Hátha ettől mások is elkezdik ezt kérdezni. És hátha valami válaszfélét is kapunk rá.)
Lehetséges, hogy például az is benne van, hogy ez az egész sokkal-sokkal egyszerűbb, mint ahogy az én írásom alapján most tűnik, mert én túlgondolkodok mindent. És mintha kezdet lennék, és kezdő, és egy út elején érezném magam, ahol már minden tudás adott és az enyém, de a bizonytalanságom miatt például nem bírok nem személyes lenni, és nem számot adni arról, hogy velem mi történik, bár ez talán pont így van rendjén.
Végülis spirituális igazságkeresés közben az ember csakis a saját bőrén tapasztalhat. És elég borzasztó, vagy tán inkább vicces, hogy válaszokat nem igen lehet remélni, illetve, ha igen, azok csak saját magam számára lesznek válszok. És csak részlegesek.
Node az is épp több mint jó lesz, ha megtanulom ennek a 3D-nek a szabályait. Mert azért az egót is simogatni kell, etetni kell, mint egy háziállatot, és akkor kezesbárány lesz. Csak kontroll alatt kell. Nem kontrollálatlanul puffasztani és pöffeszteni. Ezt egyébként Euridikétől tanultam. Köszi.
Na, most ez van.
Ergo elengedés van.
Egy ajtó bezáródik. És kinyílik egy másik.
Nem hisztizik többet a kis én. Hanem megérti, hogy a nagy Én akar ezzel valamit. Ezzel a vággyal. Mégpedig: újabb figyelemfelhívás, hogy nekem ezzel dolgom van. Hogy ezt meg kell fejteni, és purgálni kell, hogy miért mindig olyan pasikhoz vonzódom jobban, mint eléggé, akik hozzám valami miatt képtelenek kötődni. Bár azért fejlődés mutatkozik. A legutóbbi esetben legalább nő van a dologban, nem pedig pusztán pszichopataság.
Távolabb léptem magamtól.
Éljeeeeen! Büszke vagyok rám ezért. Így mindjárt viccesebb az egész.
Ja, és egyébként a választ tudom erre az életemre vonatkozóan. Lehet, hogy visszább, vagy máshol, vagy mélyebben is van egy megfejtés. De ami ezeknél fontosabb, bár ezek is nélkülözhetetlenek, hogy hogyan lehet ezt meghaladni?
Merthogy ez aztán tényleg necces. Nem lehet pusztán kilépni a komfortzónából, mert a szerelem nem gombnyomásra működik sajnos. Vagy lehetséges, hogy lehet irányítani a szerelmet? Vagy egyszerűen el kéne felejteni?
Mert hát szerelmet és kapcsolatot és biztonságot is keresünk, de mi végre? Mert a szerelem nem más, mint irreálisan nagyszerűnek, netán tökéletesnek látni egy másik, hozzánk hasonlatos, ámde ellenkező nemű emberi lényt, és aztán a végén úgyis rájövünk, hogy ő is emberből van, és lepottyanunk a földre, és marad a szeretés. Ami amúgyis megvan.
Persze, a szeretést, a lelki kapcsolatot, meg a szexet jó összehozni. Mert külön-külön úgyse megy. Mármint nekem.
Szóval azért még hiszek benne.
Meg abban is próbálok, hogy a megfelelő ember a nem megfelelő időben nem a megfelelő ember.
Csak azt nem tudom, a megfelelő volt-e és hogy lejárt-e az idő. Na ez igazán vicces.

Viszlát Világ. Szeretlek.