" Néha úgy érzem már magam, mint Vergilius az Isteni színjétékban, mikor eladja a lelkét az ördögnek a mindenttudásért és aztán meg csak szív vele. "

A fenti mondatot Kovács Atti blogjából idéztem. ( http://atteee.spaces.live.com/) Nemrég ismertem meg. És ez a mondata gondolatébresztett.
Különös tekintettel a közelmúltam eseményeire.
Szóval a tudás szabaddá tesz.
De nem tesz boldoggá.
Az ember teszi magát boldoggá. Asszem, döntés kérdése. Hogy nem teszed magad függővé külső dolgoktól. (Mondom én, akinek úúúúúúgy hiányzik egy mac és egy mic a zenecsináláshoz...bár mondjuk nem tesz boldogtalanná, hogy nincs. Csak nehezebb így...) (Mondjuk nem tartom magam boldogtalannak. Persze, nem könnyű a nehéz élet, de izgi.)
Van a megvilágosodottság-érzés eufóriája, de nem lehet úgy leélni egy életet. Mert ha az embernek dolga van, egyszerűen nem lehet úgy élni, mert azt nem lehet elrejteni, és mert ha ez van épp, akkor állítólag az ember ott is csak életet, teremtést lát, ahol mások pusztulást és halált. Szóval mindegy, hogy az önkívületi állapotot - ami tényleg boldogság, illetve annak a netovábbja, a kifejezhetetlen foka - meditáció vagy drog által éri el az ember, élni vele a társadalomban nem lehet.
Szóval van az az állapot, amikor az ember már mindent tud.
Úgy képzelem, az se nem boldog, se nem semmi egyéb. Az leírhatatlan, és a dualitás nyelvén, a mi nyelvünkön nem lehet beszélni róla.
Talán közelíti az igazságot a 'fenséges' vagy 'magasztos' szó, de...hmm, most egy hirtelen ugrás: ...de az ördög is angyal.
A tudás szabaddá tesz, nem felhőtlenné.

...talán még majd folytköv.

Köszi Ati.

Ja és még a mai napról.
Egyfolytában fura testi dolgokat érzek. Pontosabban egyet.
Egész nap bizsereg a fejtetőm...időről időre.
Mijez?
Amúgy ma jobban esik a munka, mint máskor. Főleg, hogy hagynak közben írni is.

És ez a Jase bébi tudhat valamit - mindig akkor bukkan fel az életemben, persze csak virtuálisan, amikor valami nagy változás, vagy jelentőségteljes esemény van. Hát ma este épp nézem a gémélem, mikor kopogtat, hogy helló bjútiful lédi, és magyaráz, hogy ő a világ legnagyobb maderfakerje, mert milyen bunkó volt velem anno. (Anno 2005-ben, Pennsylvaniában, az USÁban.) És hogy bocsássak meg. És hogy milyen szép vagyok, meg zene, meg csill, meg nagyszerű - mármint ez mind én. És hogy tulajdonképp irigyel. Aztán cseteltünk vagy 2 órát politikáról és a világ berendezkedéséről általában, és hogy mit csinál ő (problémás gyerekekkel foglalkozik, segít nekik - ez meglepett. Sose gondoltam volna, hogy egyszer felnő, akkora gyerek volt huszonöt évesen!), meg hogy mit csinálok én.
És jó volt dumálni vele.
Zseniális, hogy ma már ezt lehet, hogy kommunikálsz valakivel élőben, aki a földgolyó másik oldalán van, 8 órával később, mint te. (És persze azt is megtárgyaltuk, hogy az idő ugyebár nem létezik...)
Megígértem neki, hogy ezt a mondatát megtartom:
you are a witty and good person to talk to

1:19 AM who challenges the world around her to give to her all she wants from it
you can change the world and will with your song
(én: I think that if I change myself the world will change around me)
and the world will need it so thanks for doing your part.

Hát szóval ez nagyon szép. This is beautiful.
Hm. Ezt az üzenetet szállítja most nekem az univerzum a lehető legtávolabbi ismerősömtől, aki egyszer megcsókolt, de fogalma sem volt róla, kit csókol.
Azért kell megtartanom ezt a fentit, hogy láthassam magam kívülről, valaki más szemével, aki térben és időben ilyen távol van tőlem. Hogy ne csak belülről lássam magam. Vagyis hogy lássam, hogy amit belülről látok, az átmegy még Amerikáig is...

Béke.