Újabb véletlenek

Sz.T. Úr, és egyebek.
Euridiké felajánlotta, hogy dolgozzak neki. Zsííír. Együtt kajáltunk, vissza kellett vinnie egy DVD-t az Odeonba a Jászai térnél, és pont gondoltam, na szép lesz, ha összefutunk Sz.T. Úrral. Bár végülis elvileg most a Csókos az aktuális egó-gumicsont.
Hát mit ad Isten, össze is futottunk vele.
De Sz.T. Úr még midig olyan megzakkantós hatással van rám.
Szép. A lelke is, most hogy nem egóból létezik. Ő is utazott. Ayahuasca. Persze ez titok. De szerencsére csak ő meg még egy ember tudja, hogy kiről van szó.
És fel kellett hogy menjünk hozzá, hogy meséljen, és meséljünk. Én már jó rég láttam. Mondjuk nem is hiányzott. Mert nem tud. De nem miatta. Miattam. Most például sikerült figyelnem magam - amit eddig nem.
Feszült voltam. És lazítottam. Észrevettem, hogy nem magammal voltam. Kétely voltam, megfelelni akarás voltam. Pedig minek?! Aztán arra koncentráltam, hogy magammal jóban legyek. Ez végülis nagy szó. Hogy sikerült befelé, a nagy Énre koncentrálni. Vállveregetés jár érte.
Namármost, ha ő is beletartozik a lélekcsaládba, mert jött egy ilyen sugallat az én trippem közben, akkor értem, miért érzem azt, amit érzek, ha vele vagyok. Nekem rossz tőle külön lenni. És nagyon szeretem. És nagyon gyönyörűséges az egész lény, úgy, ahogy van. Szívből jövő szétválasztottságot érzek. Meg azt, hogy feltétel nélküli el nem fogadás esete forog fenn: ha a fejem tetejére állok, akkor sem fog soha 'úgy' szeretni. De mostmár ez a tény nem zavar. Nem akarom már, nem vágyom rá úgy, mint régen, csak ez a szétválasztottság-érzés van, amitől gyomorgörcsöm van így utólag. Dehát nem vagyok belé szerelmes. Akkor mi ez?!
(Még mindig apucit keressük, hogy játszhassuk azt a játékot, ami apucival történt? Hogy szeressünk, de nagyon, kötődjünk, és vágyjunk hozzábújásra, de semmiképp ne lehessen megkapni semmit? Amikor közben az ember szeret. Csak nem úgy. És ráadásul van másik gumicsont.) Inspirál a szabadsága, és rámutat, mennyi dolgoznivalóm van még, és mennyire nem vagyok szabad. Félnék ennyit és ilyeneket drogozni. Még jó szándékkal is. ...végülis ez is csak komfortzóna-elhagyogatás kérdése... vagy lehetséges, hogy a nemszabadságom elfogadása lenne a szabadság?...
Apropó, azt is látom, hogy ha lehetne még egy esélyt kapni, ha a Csókossal lehetne még egyszer találkozni, egyetlen dologra figyelnék, hogy jelenlegyek, akkor ott, ugyanígy figyeljem magam, és hogy teljesen őszinte legyek vele, és hogy végre ne egóból kommunikáljunk. Persze azt is tudom: minek az én érzéseimet és ezt az egész dolgot megértetni vele, amikor ez rólam szól, és nem tanultam volna semmit, ha elmondanám. De persze nem is akarom már elmondani. Csak egyet szeretnék: lélekből, középpontból jelenlenni, és nem egóból kommunikálni vele. Mert megkedveltem. Az összes többi érzelmem csak gumicsont jelleg. (A kommunikálást nagyon, nagyonnagyon, borzalmasan elszúrtam az első találkozásaink alkalmával, dehát ez a tanulás folyamata: az ember hibázik, aztán már nem hibázik. Az egóm felpuffadt, hagytam, azt hittem az a jó, és azt kell csinálnom, és úgy kell kommunikálnom, és szépen játszmázást kaptam cserébe. Legalábbis azt hiszem.) Még csak azt se mondhatom, hogy a saját csapdámba estem...

És még valami. Azon gondolkoztam, ha írok, nem élek. Vagy nem eleget. Meg azon is, hogy minek leírni ezt a sok vackot? Inkább élni kéne ezeket. Lehet, hogy üres szócséplés? Merthogy amiket megélek, és tanulok, azt miért akarom átadni teljesen másoknak? Minek gyártok ideológiákat? - Egyszerűen iylen vagyok, mondhatnám. ...vannak dolgok, amiket nem lehet átadni, mert nem kell, nem érdemes. Akkor minek csinálom? Az magyaráz, aki pont hogy nem érti. Vagy most megint nem hiszek magamban? Lehet, hogy nekem az írás is élet?
Jah, a trip alatt az az üzenet is jött, hogy írnom kell.
Hát írok.
Akkor, amikor késztetés van. De mindig annyi minden történik bennem... de azért igyekszem majd ritkábban, hogy amit írok sűrűbb legyen.

Jóéjt Világ. Szeretlek.