Trip

Nagyonnagy durvaság van.
Hát ez is eljött...pedig féltem tőle. Meg még mindig kételkedek...na, majd mindjárt leírom az esetet, és a kételyt is.

Ma utaztatva lettem.
Nemtom mit csinált velem Euridiké, de valami történt. Elment hétévégén valami meditációs vagy mittudoménmilyen tanfolyamra, ahol a halál-élménnyel foglalkoztak, majd a telefonban annyit mondott, hogy annyira jól érezte magát ott, hogy majdnem nem jött vissza. Amitől a vezetője bepánikolt - aki ezek szerint nem volt valami magas szinten.
Plusz azt mondta, tanult valami technikát, amit rajtam akar gyakorolni, mert ez a házifeladata.
Mondom, jó, üsse kő. Aszongya, jó pszichés meg egyéb blokk-oldó. Na, mondom, az sose jön roszul, de nem tudtam, mire is vállakoztam.

Szóval ma felmentem hozzá, lefektetett a földre egy plédre, meggyújtott egy gyertyát, és azt mondta, relaxáljak. Relaxáltam. Mikor már annyira laza voltam, hogy nem éreztem a testem, akkor azt mondta, szóljak, ha valami változást érzékelek a fejemben, és a homlokom fölé, vagy valahova oda tette a kezét, igazából fogalmam sincs, mert végig csukva volt a szemem, csak a keze melegét éreztem.
Na és akkor egyszercsak éreztem, hogy a tarkóm felett picivel bizseregni kezd, és onnan széttartó sugarak, energianyalábok mennek a fejtetőm felé. Akkor abbahagyta, és elkezdte mondani, hogy mit csináljak. Volt benne olyan, hogy egy rétre kellett képzelni magam, meg emelkedni kellett, meg ezüstszálat fogdosni a kezemben, egy fához kötni, aztán fel, messze, ahol a Föld már nem látszik, aztán jött fény, ami feltöltött energiával, aztán vissza az ezüstfonál mentén, le a Földre, aztán azt mondta, nézzek le a lábamra, mit látok. Mondom, hogy mezítláb vagyok. Mire ő, hogy női vagy férfi láb? Nem válaszoltam. Aztán megkérdezte, hogy gyerek-e, na akkor jöttem rá, hogy az. Kb 12 éves kislány vagyok. Vulkanikus, barnás-feketés talajon állok. Magam előtt távolabb látok egy kis falut. Jobbra felfelé kezdődik valami hegy. Később rájövök, hogy az Etna az. A falu felé megyek, meglátok egy embert a falu szélén, ahogy meglát engem közeledni, a szemöldöke fölé ernyőzi a kezét, hunyorog. Valami talicskát tolt az előbb, vagy valami háztájit dolgozott, s ahogy odaérek, már vár. (Rájövök, hogy az apám, és hogy a mostani életemben is ő az apám.) Kézenfog, és megkerüljük a házat, ami előtt eddig állt, meglátom a tornácot, ott ül a húgom (akit felsimerek: ő a mostani nővérem, a féltestvérem). Együtt a család. Anyám az ajtófélfának támaszkodik, fekete haja van, kendő a fején. Főzött. Megyünk vacsorázni. Leülünk a nagy faasztalhoz. Béke van, biztonság, szeretet, meleg családi fészek, a szüleim fiatalok, szépek, apámat imádom. Egyszercsak jön egy érzés, hogy ennek az egésznek mindjárt vége. Egy ideig nem tudom, miért érzem ezt. Aztán elkezd remegni a föld, kövek zuhognak, morajás hallatszik. Kitört az Etna. Borzalmasan félek. Bent maradunk a házban. Nincs hová menni. Nincs autó, nincs mivel menekülni. Apám mindannyiunkat magához ölel. Félek, nem akarom, hogy vége legyen, nem tudom felfogni, ami történik.
A következő kép, hogy kívül vagyok. Még folyik a láva, romokban a házunk, lassan már nem is látszik, forróság van, tudom, de nem érzem, és nem értek semmit. Keresem a testem, de nem látom sehol. Ott téblábolok a helyszínen, várok, egyik lábamról a másikra állok. Nem történik semmi. Egyedül vagyok. Nem tudom, most mihez kezdjek, merre menjek, nem tudom, mi van. Borzasztóan elveszettnek és magányosnak érzem magam. Hol vannak azok, akik az előbb még velem voltak? Hol vannak azok, akiket úgy szerettem, és akik szerettek.
Kissé előrébb az időben: felnézek, fényt látok, aztán angyalokat. Felém nyújtják a kezüket, és én velük magyek, bár még sokkos vagyok és még mindig nem értek semmit. Aztán amikor körülvesznek, mindent megértek: ők a lélekcsaládom. Végtelen szeretet van bennük, érzem a bölcsességüket. Biztonságban vagyok. És könnyűnek érzem magam. Otthon vagyok. Velük. Szinte feloldódom bennük, együtt vagyunk. Aztán még előrébb az időben (nem tudom, mennyivel előrébb), különböző téridőkbe nyrünk betekintést: a következő szüleim kiválsztása folyik a következő életemre. Látom a mostani apámat és anyámat, még fiatalok. Tudom, hogy mellettük sokat tanulhatnék, fejlődhetnék magamnak, és a csoport számára, és azon keresztül a Mindenség számára. Izgatottságot érzek. Feladat lesz. Értük teszem, és magamért. Elvégzetlen feladataim vannak. Ők támogatni és szeretni fognak. Ahogy most is. Egyébként így visszagondolva, nem tudom, ők mind én vagyok-e, vagy én csak egy rész vagyok...végülis egyremegy.

Hát ennyi.

Közben egyszer volt kitágult térérzékelásem. Vagy testérzékelés, mert testet éreztem, valamiféle matériát, csak nem ott voltak a határaim, ahol a mostani testemben. Minden én voltam. Mindenbe beleértem, mindenhez hozzáértem. Majdnem elvesztettem magam. Kicsit fura is volt, alkalmasint ijesztő, de szerencsére volt vezetőm.

És a lélekcsaládból felismertem két embert a mostani életemben, de több hiányzott közülünk...Ez megvilágít bizonyos dolgokat a mostani életemben.

Átéletem talán az első "nemtudommivanságot", ráadásul kislányként, szóval lehet, hogy ezt az elhagyatást élem újra ebben az életemben. Azt hiszem, talán neheztelek is a csoportra, hogy nem jöttek értem előbb. De azt is hiszem, hogy jöttek, csak nem vettem észre őket, mert el voltam foglalva a kislánysággal, és azzal, hogy most mivan, és hogy a szeretteimet elveszítettem és egyedül maradtam.
Már nem neheztelek.

Találkoztam a belső vezetőmmel és a belső gyógyítómmal, és titkokat nézegethettem. Azt mondták, minden a legnagyobb rendben van, és hogy jól csinálom az életemet. Minden a terv szerint halad, és hogy szép munkát végzek.
A Gyógyítóm azt mondta, csak higgyek magamnak, magamban, bízzak a gondolataimban, és a hiteimben. Higgyem el, hogy a bölcsesség, amit magamban találok, igaz, és nekem üdvös. Esetleg másoknak is hasznára válhat. És azt is mondta, hogy írjak. És mutatott egy kagylót...ezt még nem értem.
A Vezetőm tulajdonképp csak annyit mondott, mindent csináljak úgy, ahogy eddig, jó úton vagyok.
A Titkok Házában megkérdeztem, a Csókossal mi van. Azt láttam, hogy leélhetném vele az egész életem. Azt láttam, hogy nagy szerelem lenne. Hogy ő lehetne a nagy Ő. De még nincs. És nem tudom, mikor lesz. És hogy lesz-e. Furcsa.

A kételyek.
Voltam már az Etnánál ebben az életemben.
Lehet, hogy az agyam csak úgy összekombinálta ezt az egészet...de most, hogy így leírom ezeket - ez tűnik hülyeségnek, és nem azok az élmények és érzetek. Hiszen pont azt mondták, hogy higgyek magamnak és magamban, és bízzak.

Szóval durva volt.

Ezzel van tele az agyam.
Aztán utána lementem próbára a Rókákhoz, és mondták, hogy fura vagyok, erre elmeséltem nekik az egész sztorit, és miközben én meséltem, Balu, az egyik Róka, telefonon beszélt az exével, aki karmaoldást csináltatott, mert valami karmikus kapcsolatuk volt, vagy mi, szóval úgy látszik mindenki ezzel szaszerol mostanság. Mert Rioróka meg sámánizmust olvas nyakrafőre. Szóval nem néztek hülyének egyáltalán. Sőt, megértettek, és teljesen természetes volt nekik, hogy ilyen van, és hogy én ezt tényleg végigéltem, és... szerettek. Ezt éreztem. Igen.
Háth, én is nagyon szeretem a Rókákat. Jó tartozni valahová.

Nagyonnagyon álmos és fáradt vagyok. Asszem, ez a meghalós sztori leszívott eléggé.

Hálás vagyok a tudásért, amit kaptam.

Jóéjt, Világ. Szeretlek.