Day 47.

Hát ez bizony fantasztikus nap volt.
Reggel borús idő, eső, szél, hideg. Bejelentettük, hogy a partit elhalasztjuk.
Erre délben kisütött a nap.
Szóval mégis volt parti.
Délután fél kettőtől este hatig.
Volt zene, tánc meg frizbizés, meg háztetőkön táncolás is.
Nagyon-nagyon jól éreztem magam.
Egész délután a napsütésben buliztam, táncoltam, embereket megöleltem, meg frizbiztem. De ez utóbbit kevesebbet.

És úgy tűnik, az embereknek is tetszett, jól érezték magukat, akik ott voltak, és sokan mondták, hogy ez jó ötlet, és hogy kéne még majd ilyet csinálnunk. Szóval büszke vagyok eme kezdeményezésemre.

És könnyűnek és szeretettel telve érzem magam.
Részben mert eleve is nagyon jól éreztem magam, részben pedig mert Lánggal sikerült egy elég hosszú olyan pillanatot megosztanom, amikor csak itt-és-most volt, és csak szeretet.
Újfent naplementét néztünk a háztetőn, de inkább csak éreztük, mert inkább megöleltük egymást.
Olyan minőségű szeretetet, vagy szeretést, vagy energia-áramoltatást vagy mit tanulok tőle, amit mindig is vágytam tudni.
Csak nem fért össze ez a fajta szeretés-szabadság-függetlenség-középponttartás azzal a társadalommal, amiben otthon mozogtam. Vagy nem tudom.
...Amikor Londonban voltam, erről beszélgettem egyik akkori újdonsült ismerősömmel, hogy idegenben valahogy mindig inkább a valódi önmagam tudok lenni. (Kivéve az USÁt. Abból meg kivéve NewYorkot.) Szóval az az ember azt mondta nekem, szerinte azért van ez, mert amikor elhagytad az ismerős helyeket, a megszokásaidat, akkor elhagytad a korlátaidat és a kapaszkodóidat is. Idegenben nincs "otthonod", nincsenek a megszokott barátaid, ismerőseid, családod. Otthon a megszokásaid által is definiálod magad. A munkahelyed által, azáltal, ahogyan bemégy a munkahelyedre, az utcák által. De idegenben csak te vagy, és a világ. Másképp tapasztalod meg magad. Nincs hátország. Nincs háttér. Ha képes vagy az elengedésre.
Láng azt mondta az egyik beszélgetésünkkor, amivel nagyon is egyetértek, hogy szerinte azért jönnek ide az emberek, hogy jobban elfelejtsék magukat. Mert itt annyira nincs semmi, hogy nem tudsz elmenekülni magad elől.
Igen, voltam valaki, abban az értelemben, hogy voltam valamilyen a régi életemben. Teremtettem magamnak valamilyen életet.
De itt: már nem tudom, milyen vagyok, - biztos nem olyan, mint voltam.
De az az igazság, hogy ez nem is érdekel most engem.
Az egyetlen belső tapasztalás, ami számít: magamban a szeretet megtapasztalása.
Nap mint nap ránézek az emberekre, és szeretem őket. Ölelést, mosolyt, vagy hasonló pozitív energiát küldök feléjük. És szeretek egyedül is lenni: magammal lenni, magammal is eljátszani ugyanezt.
Talán sokan nem tudják. Sokuknak nem is kell tudnia. ...mivel foglalkozom.
És persze még nem megy egyformán mindig, mindenkivel - dehát semminek sem kell tökéletesnek lennie.
Ma azért táncoltam, hogy adhassak. Milliószor elmondtam magamban ezt az imát: Istenem, hadd adjak, engedd, hogy megnyíljon a szívem, a testem, a lelkem, hogy a Te csatornád lehessek.
Ez egy fajta extatikus állapot - ha elmondom magamban ezeket a szavakat, most is érzem azt a... nem tudom mit magamban. Azt hiszem, talán szenvedélynek lehetne mondani: elképzelem a vágyott állapotot: amikor képes vagyok teljesen tisztán, adó-vevőként funkcionálva, a szeretetet közvetíteni. És akkor felismerem, hogy minden ember ugyanolyan szeretet-csatorna, mint én. És szeretem őket, és szeretet vagyok. És ez - maga ez az elképzelése a dolognak, szenvedélyt kelt bennem; vágyat, hogy annak szentelhessem magam, ami a lehető legtöbb és legjobb dolog az univerzumban: a szeretetnek.

Jó éjt, Világ.
Szeretlek.