Day 208. Reveláció

Ma most azt hiszem, megpillantottam valamit, ami kislánykorom óta blokk bennem.
Olyan, mintha eredendő blokk lenne.
És azért nagyon nagy újság ez, mert azt hiszem, megláttam, hogyan működöm ezt a blokkot illetően, bizonyos emberekkel szemben.
Azért még vannak homályos foltok benne. De le kell írnom, nehogy elfelejtsem.

Szóval.
Egész kislány koromtól utáltam, ha nem annak láttak a "bácsik", ami vagyok - kislánynak. Utáltam, ha éreztem rajtuk, hogy a szexualitásukat is foglalkoztatom, pedig csak egy kislány vagyok, nekem ehhez semmi közöm, és lóf*a seggükbe.
Igen, ettől mindig féltem, megijedtem: hogy olyan tapasztalok, amilyen még nem kéne. Meg nem csak még nem kéne, hanem egyáltalán nem való egy gyereknek az, hogy felnőttek szexuális fantáziája érintse őket.
És ma rájöttem, ez még mindig bennem van.
Ha nem velem közel egykorú, vagyis korban - egészségben, génállományban, testi mibenlétben - nem hozzám illő férfi nemű egyed érezteti velem, hogy megmozgatom a szexualitását, akkor felháborodom, hogy jön ő ehhez, és mit képzel. És hogy mi a jó francért nem képes enge annk látni, ami vagyok. Persze ez a valami most már nő, nem kislány, de mondjuk egy 60-70 éves emberhez képest még mindig elég kislány. De mivel most már Nő, ezért most már igazából nem lenne jogom, sem okom felháborodni, ha annak lát akár egy 60 éves is, ami vagyok: belevaló nőnek.
Bár azon már túl vagyok, hogy jó Nőnek lenni, meg az is jó, ha minden pasi meg akar ***, mert ez a lényeg ugyebár, (nem tudom megállni, hogy ne fintorogjak ennél a gondolatnál... lehet, hogy ez csak férfi társadalom jellemzője, amit élünk? És valójában ez csak hülyeség, amit a pasik találtak ki, és építettek bele a társadalomba, de valójában az a helyes, ami szerintem helyes? Az pedig az, hogy elsősorban lehetne, hogy embert lássunk egymásban?) és mert így hatalmamban áll választani, méghozzá pont azt, akit én akarok, csak persze még ehhez nagy adag emberismeret is kell, hogy el tudjam dönteni, valójában kit akarok,
DE
mégiscsak zavar, ha valaki nem teljesen tisztaszívűen áll hozzám. Ez alatt pedig azt értem, hogy nem annak lát, ami neki való. Mármint amit én akarom, hogy lásson belőlem. Mert ugye így érezném biztonságban magam.
De azt hiszem, ez csak annak a bizonyos gyermekkori hozzáállásnak és sértődésnek a maradványa.
És azt hiszem, ez lenne a lényeg, hogy mindig, amikor félek, vagy dühöt érzek ilyen esetekben, csak emlékeztetni kéne magam arra, hogy az a másik ember gondoljon, amit akar, én felnőttem, nem vagyok már kiszolgáltatott, és nem kell hallgatnom azt a süketelést, hogy "Megvárlak, míg felnősz és akkor feleségül veszlek", és szabadságában áll azt gondolni, amit akar, nekem pedig nem kell, hogy ezért bármilyen érzelmi reakciót váltsak ki magamból, mert az egy dolog, amit ő gondol, az meg egy másik, hogy én mit gondolok, és magamról én döntök.

Na ez volt a meglátás.