Day 45. - Álomnapló

...valami történik.
Valami jó.

Furcsa álmom volt ma reggel.

Nyolckor csörgött a vekker, de aztán visszaaludtam. Elaludtam. Elaludtam a reggeli gyűlést, és a reggeli órám első 15 percét. Ezért kár, de megérte.
(Kár minden egyes elvesztegetett percért...bár az alvás szükséges...)
Szóval megérte, mert pont amíg épp "elaludtam a reggelt", addig álmodtam.

Azt hallottam, és jómagam így is gondolom, hogy a tudatalattink az álmainkon keresztül üzen nekünk. Továbbá az álmaink minden egyes szereplője mi vagyunk, vagyis önmagunk egy aspektusa.
Aztán vannak álmoskönyvek meg pszichológusok, akik tudnak álmot fejteni, akik ismerik az archetipikus szimbólumokat.
És vannak, akik azt mondják - és jómagam is így gondolom -, hogy mindenki magának tudja a legjobban megfejteni a saját álmait. Mert bár vannak talán egyetemes archetipikus szimbólumok, amik talán minden embernél hasonlót jelentenek, de a saját jelképrendszeredet csak te ismerheted. Te, és senki más. Te élsz magaddal napi 24 órában, ha szerencséd van, tényleg ismered is magad, és tudod, mi mit jelent számodra.
És azt is hallottam, sokszor nem is olyan fontos megfejteni az álom minden egyes szimbólumát, elég csak a leglényegesebb, legemlékezetesebb dolgokra emlékezni belőle, és a legfontosabb, hogy mit érzel az álom után. Az álommal kapcsolatban, vagy hogy maga az álom milyen érzés volt. Milyen érzést éreztél, miközben azt álmodtad, amit. Na, azt az érzést üzeni neked a tudatalattid. (Az az érzés, aminek esetleg nem vagy tudatában. Vagyis ami a tudatod alatt van.)

Szóval az álom.
Mondom, maga az álom nagyon fura volt, de rettenetjó érzést hagyott bennem.
Azt álmodtam, hogy gyerekem született. Magát a terhességet nem álmodtam meg, sem pedig magát a szülést. Egyszer csak ott volt. Tudtam, hogy az én gyerekem és Opené. De tudtam, hogy rá nem számíthatok. Ot volt ő is az álomban egy darabig, szóval valójában mellettem volt, de tudtam, hogy nem bízhatom benne hosszútávon. Aztán volt ott egy másik férfi. A nevét most nem írom le, elég, hogy én tudom, ki az. Egy másik férfi, aki szintén fiatalabb nálam, de az egyik legponosabb, legtalpraesettebb, leginkább "rendben levő" ember, akit ma ismerek. Mármint szerintem nagyon rendben van. Legalábbis az élevezetése szempontjából. És ebből következtetek, hogy az érzelmeivel sincs túl sok problémája. Na lényeg, hogy a való életben ez a pasi valószínűleg soha nem jönne hozzám magától, ebben az álomban meg egyszerűen csak odaült mellém, és a lábamat keresztbe rakta az ő lábán, én pedig megöleltem, és nagyon jó volt. Biztonságos volt, egyenes volt, őszinte volt. Tudtam, hogy végre elkezdte látni, ki vagyok valójában. Azt kérdeztem tőle: Hogyan fogom én ezt az Opennek megmondani. Erre azt felelte: Az a te dolgod. Ha megmondtad neki, vagy ha tényleg úgy gondolod, idejössz és megölelsz, és akkor tudni fogom, hogy mi van. (Ez alatt az álmomban mindketten azt értettük, hogy "akkor szeretni foglak, és felvállalom az érzéseimet, a kapcsolatot, és azt. hogy te mellettem vagy.) A gyerek közben ott volt a szobában. Egy kicsi, de fényes szoba volt ez, nagy ablakokkal, sok természetes fénnyel. Aztán elindultam a szobából lefelé egy csigalépcsőn. Akkor tudtam, hogy egy hotel belsejében vagyok. A csigalépcsőn is minden teljesen világos volt. Ez nem egy szűk csigalépcső volt, hanem egy egészen széles, alacsony fokokkal ellátott lépcső. Volt egy rész, ahol nemis voltak fokok, csak lejtő. Ahol a lejtő volt, ott beton volt, és teljesen olyan érzése volt az embernek, hogy az utcán van a szabad ég alatt, a fények is, a hőmérséklet is, minden teljesen olyan volt, mégis tudtam, hogy egy épület belsejében vagyok. Ezután lefelé következett a lépcsőnek egy olyan szakasza, ahol vigyázni kellett, le ne essen az ember, és a szélén kellett egyensúlyozni, figyelve, hogy hová lépünk. Na és akkor leértem, és tudtam, hogy most elegyek valahová. Aztán egyszercsak megint ott voltam a hotel előtt, felmentem ugyanazon az úton, ahol lejöttem. Bementem a szobába. Open még midnig ott volt, és a gyerek is. Először azt mondtam: jöttem összeszedni a cuccaimat, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ott a gyerek, és odamentem hozzá, és a szemébe néztem, és...na az hihetetlen érzés volt. Majdnem teljesen ismeretlen érzés számomra. Soha nem értettem, az emberek, miért őrülnek meg hirtelen, ha egy bénit látnak, és kezdenek el vinnyogva gagyogni neki. No, az álomban én is pont ezt tettem. Elnyújtva, magas hangon, tiszta szívből, kitörő örömmel és elképzelhetetlen szeretettel modnogattam neki, hogy sziiiijjjaaaaaaaa, hát sziiijjaaaaa, itt az én édes-édes kis babám. Meg ilyenek. Ez most leírva elég hülyének tűnhet, de az álmomban teljesen hiteles volt, és hallatlanul jó érzés. És tényleg nem is emlékszem, hogy valah éreztem volna ilyesmit életemben. Ilyen teljesen őszinte, színtiszta, kontrollálatlan örömöt. És akkor tudtam, hogy ez a gyerek az enyém, és velem is lesz mindig, és ez jó, és nem érdekel semmi más. Openről az volt az érzésem közben, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál és mit nem, de nagyon szeretem, és elengedem, és felfogom az ő szabadságát és az egyéni útját. És tudtam közben, hogy szeret, és hogy ezért nem fogja megszakítani velem a kapcsolatot. Ahhoz a másik férfihez nem mentem vissza. Fogtam a gyereket, és hallatlan örömmel újra lementem vele, meg a cuccaimmal. Minden tele volt fehér fénnyel. Aztán megint szünet és megint ott voltam az ajtó előtt. Az emberek az ajtónál nem akartak beengedni, mert már nem volt belépőkártyám. Mondtam nekik, hogy én már nem lakom itt, de még vissza kell mennem rgy-két cuccomért, és igen, régen itt laktam. És akkor nagyon kedvesek és nagyon megértőek lettek, és beengedtek. Aztán fölegyensúlyoztam, a lejtős részen futni kezdtem, aztán amikor a lépcsőkhöz értem, akkor megint sétáltam. Az a másik férfi megint ott volt. Örültem neki. Megint biztonságot éreztem, mert ott van. Tudtam, hogy bármikor számíthatok rá. Nagyon kedves volt velem ő is. Éreztem, hogy ő szeretne velem lenni, és tudtam, hogy ez sose fog megváltozni, de én is és ő is, éltük tovább a magunk életét. De valahogy a szívemben magammal vittem őt. Ott volt. Lefelé egynsúlyoztam a cuccaimmal. Tudtam, hogy ide bármikor visszajöhetek, de most kiköltözöm, és ez felszabadító érzés volt, de nem tudtam hová megyek, de erre nem is gondoltam akkor. Egyáltalán semmire sem gondoltam, csak a jelenre. Teljesen lekötötte a figyelmemet az egyensúlyozás lefelé, és a férfi, aki ott volt velem. És azt hiszem, pár barátja is ott volt, és ők is nagyon kedvesek és szeretetteljesek voltak velem.
Azt hiszem, itt ért véget.

Az érzés, ami bennem maradt az álom után, nagyon pozitív és biztonságos.
Tudom, hogy ma éjjel újra megszülettem.
Ma éjjel ugyanis midnenféle projektálástól és játszmázástól mentesen el tudtam végre mondani Opennek mindent, ami bennem volt. Őszintén, köntörfalazás nélkül. Felnőttből felnőttbe beszélve. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan, szívből. Utána olyan gyógyultnak éreztem magam. Aztán volt ez az álom, amivel a tudatalattim azt üzente, hogy tényleg újra megszülettem. Opennek köze volt hozzá, segített nekem ebben. És ott voltam én, mint újszülött, hallatlanul, nem-földi-módon gyönyörű, elragadó, és szívet megindító. Mosolygós, nyugodt kisbaba. És magamhoz öleltem magam, és úgy örültem, mint még soha azelőtt.
A férfikarakterek is mind én voltam. Az a bennem lévő férfikarakter, aki Openre hasonlít, végre el van fogadva, ismerem a természetét, és elengedem szeretettel, tudva, hogy ő is szeret. És végre-végre megérkezett az a férfikarakter, akit az életemben szeretnék tudni: a biztonságos, egyenes, kiegyensúlyozott, őszinte. Hangsúlyozom, ezek mind bennem vannak. Ami nem jó, hogy szét vannak választva. Ez nekem nem tetszik. Egyben szeretném őket látni. És az is van, hogy mindkettőt elengedtem, magam vagyok, magammal, bodogan. És végre elkezdtem látni, tudni, ki vagyok valójában.
Szóval személyiségfejlődés van: megtaláltam önmagam biztonságos, egyenes, talpraesett, pontos férfias oldalát. De még nem vagyok vele. Magammal vagyok.
Ezt speciel nem tudom, mit jelent potosan, vagy kell-e neki jelentést tulajdonítani.
A hotel valószínűleg az, ahogyan az életemben, a belső életszínteremen járkálok. Úgy látszik, tényleg nem tudom, merre megyek, de legalább magamat végre magamhoz öleltem, és végülis, ha az ember csak a jelenre koncentrál az sose rossz.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.