Gyakorlat teszi a mestert...

...de miért olyan nehéz ez?

„The ego’s identity depends on comparison and feeds on more. It will grasp at anything. If all else fails, you can strengthen your fictious sense of self through seeing yourself as more unfairly treated by life or more ill than someone else. What are the stories, the fictions from which you derive your sense of self?"

(E.Tolle)

(„Az egó indentitása az összehasonlításon alapul és a ’több’-ből táplálkozik. Bármibe belekapaszkodik. Ha minden más kilőve, akkor azzal is erősítheted a nem-valódi én-érzékedet, hogy magadat olyanként látod, mint akivel az élet igazságtalanabbul bánt, mint valaki mással vagy betegebbnek, mint valaki mást. Mik azok a történetek és kitalációk, amikből deriválod, levezeted az én-érzékedet?”)

 

Vagyis mit mondasz magadnak magadról, amióta megszülettél, pontosabban, amióta kialakult a kis egód, az éned, amit szokás szerint ’én’-nek nevezel, de valójában csak sztorik sokasága, amiket mondasz magadnak. A valódi énünk sokkal mélyebb, sokkal tágabb, más dimenziói vannak, mint amivel általában azonosulunk. Amikor azt mondjuk, ’én’, akkor általában arra utalunk, hogy ’én és a történetem’. És azt hisszük, hogy a gondolataink mi vagyunk, hogy azok aztán a mieink... Pedig nem. Azt mondjuk: én gondolom. De valójában az már egy kondícionált működés terméke, amit mi gondolatnak nevezünk. De ki az, aki tudja, hogy mi most épp gondolunk valamit? Ki a tanú?

 

Eddig tehát a bevezetés. Most már a lényegre térek. Itt van hát, eljött a kihívás.

Úgy könnyű a mostban időzni, a tudatosságban élni, és nem esni áldozatul az egónak, hogy a probléma nem jön szembe. De amint az egó fájdalom-teste aktiválódik egy bizonyos inger által, azonnal megerősödik, és az érzések magukkal rántanak, le az egó alkotta pokolba.

Elég egyetlen pillanat és arra adott egyetlen automatikus reakció (ami szintén az egó műve persze, mert az egó természete, hogy reaktív, mindenre reagálni akar, méghozzá ítélettel: ez jó, ez nem jó, ezt szeretem, ezt utálom, ez én vagyok, ez meg nem én vagyok...), és minden összedől, és kezdhetem elölről az egészet – nem csak napról napra, hanem szinte óráról órára.

Pedig senki más nem segíthet. Most csakis én vagyok magamnak. Az én belső útjaimat csakis én értem. Magamra maradtam ezzel az ösvénnyel. Nincs itt rajtam kívül senki sem, aki érteé, amit mondanék, így csak magam lehetek a magam segítője, vezetője – és így ura is; hiszen ezt akartam. Csak nem így. Meg nehéz is baromira. Hogy senkivel nem tudom megosztani. Próbálnék beszélni erről, hogy majdnem óránként le kell ülnöm visszaállítani az Egyensúlyt, visszatalálni a középpontomba, olyan sok zavaró érzelem és gondolat kavarog bennem. És ha leülök, több időt vesz igénybe, mint máskor. Sokszor a sírásból kell felrángatnom magam, mint egy Müncchausen báró, saját magam a saját hajamnál fogva, vissza a Tudatosságba, a Csöndbe, ahol nincsenek érzések. Kezdetben csak figyelek a Benső Csendre, de közben még ráz a zokogás, mert fáj, szinte fizikailag fáj egy érzelem, de akkor már a Csendből figyelem magam, és tudom, hogy amit érzek, az csupán egy nagyobbacska vihar az óceán felszínén, és hogy az, aki én valójában vagyok, legmélyebb dimenzióimban, Az sokkal nagyobb, szinte beláthatatlan, mint hogy egy vihar felboríthatná, vagy végleg kilökhetné a medréből. De ettől még az érzés ott van, és borzasztóan fáj. Akkor jönnek gondolatok, hogy miért fáj, mi az a sztori, amit mesélek magamnak, ami ilyen fájdalmassá teszi ezt, vagy mi az, amit nem fogadok el az itt-és-most-ban. Azt nem fogadom el, hogy én még mindig iszonyúan vágyom a közelségére, de annak a dolognak már vége, és ő már nem akar így viszonyulni hozzám. Ez aztán feloldhatatlan ellentétet képez bennem. Harcolok azzal, ami van. Van, akár tetszik, akár nem. És miért ne lehetne az, ami van? És miért kell nekem tetszikelni vagy nemtetszikelni – hiszen attól, hogy én így vagy úgy viszonyulok egy dologhoz, ami VAN, attól az a dolog nem lesz más. Se jobb, se rosszabb, se több, se kevesebb. Aztán azt is mondom magamnak, óh, ez az érzés-vihar csak azért kerekedett bennem, mert azonosultam, mondhatni belesüllyedtem az egómba. És aztán a fájdalomtól meg még be is pánikoltam. Aztán azt kérdem magamtól: miért jó ez nekem? Mert ha igazán őszinte vagyok magamhoz, akkor nyilván azért csinálom ezt magammal, (vagyis azért reagálok így,) mert valamit profitálok ebből. (Meg mert huszonhat éven kersztül így reagáltam, erre kondícionálódtam...) Nyilván egyrészt az egóm önigazolást és önazonosságot nyer. Fájdalom által is erősödik. Másrészt meg, van bennem egy ilyen rész – tetszik-nem tetszik – ami függővév vált ettől az érzelemtől, vagyis attól a vegyi anyagtól, ami ilyenkor a szervezetemben termelődik. Klafa. Attól még, hogy ezt mind nagyon okasan tudom és elmondom magamnak, attól még nem lesz sokkal jobb. De aztán, ha kitartóan a Csöndben maradok, a Nyugalomban, egy idő után a testem átveszi azt a rezgést, és megnyugszom. Auztán meg már lehet is visszatérni az önmagamról alkotott legmagasabb vízióhoz. Amilyen még nem vagyok, de a potencialitás bennem van, és ha folyton olyanként gondolok magamra, amilyenként, akkor egy idő után annak megfelelően kezdek majd viselkedni. És még az is ott van, hogy mindeközben, mikor már visszatértem a Középpontomba, rájövök, hogy ezt is szerethetem magamban. Ezt a részt, ami függő. Mert ez a rész is szerethető. Mert ez a rész tud rajongani emberekért. Ugyanakkor szeretni, azt nem tud igazán, hiszen az egó kreálmánya. De szerencsére van egy „teljes” részem is, az a bizonyos mélyebb réteg, az a más dimenzió, ami nem függő, és az: felnőtt, szabad emberként, mellérendelő viszonyban, -ból tud szeretni egy másik embert... És szeretni (magamat is): nem ezért vagy azért "kell", vagy lehet, hanem csak úgy. Az csak úgy van. De magamat miért olyan nehéz szeretnem? És miért hadakozok folyton azzal, ami van? ...csak saját magamt tudom idézni, és emlékeztetni: "azt is szeretni kell, nem kell megváltoztatni, hanem együtt kell élni vele."

És ha soha "nem leszek túl rajta", akkor ezt is így kell elfogadnom, szeretnem. És azt hiszem, ennek soha nem lesz vége... Mert ez egy lyuk valahol a személyiségemen, ami nem én vagyok, nem a valódi önmagam, de mégis fáj. Örökre megmarad, mint egy seb, egy emlékeztető. És biztosan sikerülni is fog elfogadnom, úgy, ahogy van.

Can I live together with pain? Can I accept what IS?

Ez már a Jelenlétből jön. Ez a rész és ez a szeretet tudja, hogy nincsen külön-levés. Hogy minden egy. Hogy össze vagyunk kapcsolódva egy bizonyos szinten.

Aztán felötlik bennem: mindez a félelem, fájdalom, és vágy mivé lesz? Mi marad belőle? Egy kis kötőjel a születésem és a halálom időpontját jelző számok között a sírkövemen. Meg némi tanulság, ha szerencsénk van... Szóval, hogy vegyem már könnyedébben ezt az egészet, amit úgy hívunk, élet. Mert csak átutazó vagyok itt. Ha meg csak egyszer élek, akkor meg pláne nem számít.

És jobban teszem, ha adott pillanatból a lehető legjobbat hozom ki, és ahelyett, hogy a fájdalommal azonosulnék, ami amúgy is csak az egóm miatt érint meg, inkább a belső Fénnyel azonosulok, és a magamról alkotott legmagasabb víziómmal. És elmondom magamnak a megerősítésemet, hogy igenis tudom, amit tudnom kell. Megengedem magamnak, hogy lássam a megoldást és annak megfelelően tegyek. Képes vagyok őszinte lenni magamhoz, és elfogadok mindent úgy, ahogy van, magamat is beleértve, bármit is találjak „odabent”.

 

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.