Ha egyszer megcsináltad 'az ugrást' - még mindig van kérdőjel

Nagyon érdekes. 

Mindig van mit tanulni.

Hihetetlen, hogy amikor az ember azt hinné, hogy most már végre minden rendben, mert végre megtalálta a módját annak, hogy ő maga hogyan is leygen boldog - akkor még mindig jön az, hogy

"de hogyan boldoguljunk a többiekkel?"

Ma este probléma-megoldó est volt.

Mindenki felírhatta egy sztikire, hogy mi az ő problémája, névtelenül, majd mindet felolvasták, majd csoportokat alakítottak, amelyekben különböző témákat kellett átbeszélni és megoldási javaslatokat találni. A feladat címe az volt, hogy Utópia. Hogy az utópiánkban milyen lenne.

Nos, mondhatom, az én utópiámat nem igen lehet megosztani.

Most kezdjem el magyarázni nekik, hogy az EGÉSZ, amit csinálnak, nem lesz jobb, hacsak nem dobják el az egóikat?

Mert amúgy csak részmegoldások lesznek. 

És "kívülről" nézni, hogy a sok egó mit művel egymással, és közben tudni, hogy nem tehetek semmit... -fura. De ebben is meg lehet találni a békét: nem én kontrollálok és minden úgy van, ahogyan lenni tud. Az ő múltjukkal, az ő fejlettségi szintjükön én is pont ugyanígy viselkednék. 

Azért, amit tudtam, megtettem értük. 

Jó, őszinte leszek: tudtam volna többet is tenni, csak sokkal több idő kellett volna hozzá, és az ő türelmük, és főleg: az ő szándékuk, akaratuk. 

Igen, azt hiszem, pont annyit tettem, amennyit tehettem, és amennyit kellett.

Mert senki nem kért, hogy segítsek. Annak pedig, aki nem kéri a segítségemet, nem tudok segíteni.  Szóval nem is kell. 

De mégis, ha nekem felelősséget kell vállalnom egy csoportért, vagy a csoportban betöltött szerepemért, és itt van a kezemben az a tudás, hogy hogyan lehetne nekik jobb, van-e jogom visszatartani? 

Vagy tényleg csak ki kellett volna mondanom tekintet nélkül arra, hogy bolondnak, vagy habókosnak néznek-e?

Dobjátok el az egótokat, és minden jó lesz.

Még akkor is sok dolog van a világban, ha nem az egónk irányít minket és ha nem gyártja nekünk a problémákat. Mert a problémák egyetlen forrása: az egó.

Azért ítélünk, mert az egónknak szüksége van rá, hogy önazonosságát és létét tovább és tovább erősíthesse. Azért vagyunk oda a különbségekért (neki több jut, nekem rosszabb, én okosabb vagyok, én csúnyább vagyok stb, stb.), mert az egónk ebből nyeri a létét, az azonosságát. 

MINDEN problémánk forrása az egó.

Ezért is mondják a buddhista mesterek: ha nincs személyiség, nincs probléma.

Mert a személyiségünk úgysem mi vagyunk, nem a valódi lényünk az a sztori, amit mesélünk magunknak nap mint nap önmagunkról és az életünkről. Azok a dolgok, amik történtek velünk, azok határozták meg és alakították ki az egónkat. Az egó az elme reakciója arra, ami történik. De nem az elménk vagyunk. Nem az életünk tartalma vagyunk.

Hanem a tudatosság, a Jelenlét, amiben ez az egész kibontakozik...

Ezt kellett volna mondanom nekik?

Persze még nagyon kezdő vagyok én is az egó-mesterének-levésben.

És így, hogy nincs egó, ami folyton ugasson, harapjon, akarjon, vágyjon, keressen és féljen - így csak a Csönd van. A Csönd marad. 

Mi volt a hibám ezen az estén? Hogy két percig úgy viselkedtem, mintha jobban tudnám náluk, mi jó nekik. Most is úgy vislekedem, most, hogy írok.

Pedig csak Isten tudja, mi jó nekik.

No igen, látszik, hogy még összekeverednek a rétegeim. Mert a Csend, ahonnan az az impulzus felötlött, hogy nekem azt el kell mondanom abban a két percben, amit el kellett - bár a sztorimból, a személyes élettapasztalatomból származik, de összecseng a mélyebb valósággal - szóval a Csend, ahonnan az impulzus jött, nem én voltam, de amikor felálltam beszélni, akkor már a Tünde beszélt. Vagyis nagyon remélem, hogy nem. Hanem a Segítő. A Látó.

Szóval igencsak tanoncka vagyok még az egót nélkülöző létben... Nem tudom, hogy a tudással, ami a kezemben van, hogyan is kell eljárnom 'az embereket illetően'. Ez is nagyon keskeny él, amin táncol az ember ilyenkor, amikor az egóját és az elméjét eszközként igyekszik használni, hogy közvetítse azt a tudást, illetve tapasztalatot, amije van... Azt hiszem, például ez is hiba volt, hogy azt hittem, a mennyiséget kontrollálnom kell.

Pedig nem.

Ezt sem kell kontrollálnom.

Nekem csak mondanom kell az igazságot, a többi nem az én dolgom. Sem az, hogy az emberek miként ítélnek meg azután, sem pedig az, hogy a tudás, amit megosztok, hogyan és milyen tömánységben osztom meg....

Szóval végülis, azt hiszem, mégis, pont annyit és úgy mondtam, ahogy a lehető legjobb volt itt-most...

Csak fura még, hogy ha 'az emberek' közé megyek, vagyis az egók közé, akkor engem is elkap az egóm újra és újra, és aztán újra és újra el kell vonulnom, hogy visszaállítsam a békémet, hogy újra letisztítsam a kapcsolatomat a Jelenléttel. Meg az is furcsa, hogy bizonyos dolgokat megszokásból csinálok még mindig, és azért, mert a biztonságra játszom... Pedig belül, azok a dolgok már nem mozgatnak, nem érintenek meg, kívül mégis követem a megszokott mechanizmust... és kerülöm a szimpla kis kényelmetlenséget is...

De azért, remélem, tényleg úgy van, hogy az számít, ami belül van, nem pedig az, ami kívül...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Szeretlek.