Szabadság

Mert az szabadság, hogy nem vagy önmagad rabja, sem a szokásaid rabja, sem a gátlásaid, sem a gátjaid rabja, sem a múltadé. Az szabadság, hogy bármikor képes másképp cselekedni, vagy gondolkodni, mint azelőtt. Az szabadság, hogy nem azonosítod magad semmivel - mindig csakis azzal, ami éppen az itt-és-mostban szolgál téged. És az szabadság: képesnek lenni kötelezettséget vállani, és keresztülvinni. Nem az a szabadság, hogy bármit megtehetek, bármikor, amikor csak akarom. Hanem az, hogy amit akarok, azt meg tudom tenni. Hogy ha el akarom  kötelezni magamat valami mellett, akkor nem áll az utamba ebben sem a tudatalattim, sem semmilyen félelmem. Az szabadság, hogy tudok felelősséget vállani a döntéseimért. Az szabadság, hogy amit megígérek magamnak, azt be is tudom tartani. Az szabadság, hogy abba tudom hagyni azt, hogy szenvedést okozzak magamnak vagy másoknak. Az szabadság, hogy képes vagyok nem ítélkezni magam és mások felett. Az szabadság, ha képes vagyok irányítani a reakcióimat - mert akkor nem a körülmények határoznak meg engem. Az szabadság, ha szolgálni tudom magam, nem pedig, ha a szokásaimat szolgálom. Az szabadság, ha a magam Ura tudok lenni, nem pedig az, ha a szokásaim irányítanak engem...

A minap morning assemblyt vagyis reggeli gyűlést tartottam. Ez minden reggel van, és most megint rám került a sor. Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy megosszon valami számára érdekes dolgot a többiekkel a morning assemblyken. Korábban a magyarok eredetéről tartottam "kiselőadást", ezúttal az Essence-en tanultakat csöpögtettem az itteni fejekbe...

Sokat gondolkodtam, miről is beszéljek nekik. Több dolog felmerült, például az is, hogy írok valamit arra az alkalomra és felolvasom nekik. 

Gondoltam, mivel az utóbbi időben sokat volt szó itt a suliban a problémákról, utópiáról, meg hülye szabályokról - hogy erről szeretnék írni. És az lett volna a címe, hogy Freedom, vagyis szabadság. És csak írtam és írtam, és mire a végére értem, addigra érett meg az elhatározás, hogy inkább pszichózom.

Mert amit írtam az arról szólt, hogy "bakker, itt nyafogtok, és amikor megoldási javaslatot teszek, akkor senki le se szar, vagy hülyének néznek, vagy aki meghallgat egyáltalán, az kétkedve visszakérdez, hogy tényleg így gondolod?? - aztán furcsán néz". És ebben az a szép, hogy nem azért szar, mert engem le se szarnak, mert az nem fontos, (végre!) hanem, amit mondok, vagy mondanék, az lenne fontos, és az a baj, hogy azt meg se hallgatják. Ebből aztán végül is azt tanultam, hogy az emberek sokat panaszkodnak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy meg is akarják találni a megoldást a problémájukra. Micsoda baromság! Tényleg mindig felbosszant, amikor ilyen emberekkel találkozom, és ez a suli tele van ilyenekkel, de hát persze: kicsik még. Vagy én vagyok túl öreg.

No de a lényeg, hogy megtanultam: az emberek már csak ilyenek. Nyafognak. De csak hogy nyafogjanak. Nem azért, hogy megoldást találjanak...

Aztán végülis oda lyukadtam ki, hogy magával ezzel a "problémámmal" leültem, és megoldottam magamnak, íme: 

(angolul van, végül ezt olvastam fel a kedvenc tanárommal, Andersszal karöltve, ő volt a "Jelenlét", ezután meg pszichológiáról beszéltem, a komfort-zónáról, személyiségről - esszenszes módon, nem pedig tündésen - azt végül megtartottam magamnak, és majd inkább ide leírom)

• - People don’t listen to me.
• - Why do you want them to listen to you?
• - Because they complain about their lives and problems all the time. And I see some soultions.
• - Don’t you think, they are only solutions for you, here and now but not for them. They are in a different space on their journey then you are on yours. How could you know what is good for them, what is a solution for them?
• - I don’t know the solution but I know which way to start.
• - You know that or you think you know that?
• - I know that for myself. And I know that it is, it would be, it can be a solution for everyone because there is no other solution in this world. Because that is how reality works.
• - But even with the best intent it is how YOUR reality works, and you cannot know what is good for them unless you can step in their shoes and if you would be in their shoes, with the same background, same mindset, you would be exactly as they are. You would not understand either what you are telling them now. That is why you can’t help, and because it is not your job to help. If anyone would want your help, they would go for it. Those who want it, seek it already. And anyway you are not far ahead enough on this journey to proove what you know already.
• - So I shall leave them suffer in their self-made-hell?
• - Yes, because it is their decision to be in that vision. They are free to choose their way of life. Just like you.

Ezt felolvastam nekik, majd közöltem velük, hogy itt tartok én azon az úton, amiről épp szó van, és aminek a kezdetéről fogok most beszélni. Elmondtam, hogy egy szemináriumon tanultam mindezt. Szépen felrajzoltam a táblára egy szivecskét, és mutattam, hogy ez vagyunk mi, amikor megszületünk: teljesen tiszta, félelmektől és személyiségtől mentes "lényeg" vagyunk, "esszencia", az vagyunk még akkor, akit valóban "hoztunk magunkkal". És aztán erre a lényegre ráépül a személyiség (karika a szívecske körül), ami a környezetünkre adott reakció eredménye képpen alakul ki. Hogy mit várnak el tőlünk a szüleink - például van, ahol sírni kell, és akkor szeretnek, van, ahol mórikálni kell magunkat, és azért szeretnek, van, ahol nevetni kell, és azért szeretnek, van, ahol csöndben kell lenni, és azért szeretnek - szóval brutális kondícionáláson megyünk keresztül. Ez családról családra más és más, plusz még erre rá épül a körülöttünk levő társadalom. Kialakulnak már ekkor az alapvető félelmeink, és az, hogy ezekkel hogy bánunk. Bizonyos félelmekre adott reakcióink teljesen egyediek, bizonyosakat pedig szinténa  családból örökölünk. Persze, csak magamat tudtam és tudom felhozni példának, mert ez az, amit legjobban ismerek. Szóval például az én családomban nagyon nagy divat a "szegény én" játszma, ezért hát én is így reagáltam arra, hogy apám elutasított engem. Szegény én lettem. És ez is olyan igazságtalan a gyerekekkel szemben, hogy elgtöbbször pont az történik, mint az én esetemben, hogy mondanak nekünk bizonyos dolgokat a szüleink, és azt hisszük, hogy azt csináljuk, meg benne van a tudatunkban - például nekem  Anyám mindig azt mondta: fogadd el, fogadd el - csakhogy a gyerek a világ legérzékenyebb és legrafináltabb dolga: midnent megérez, és pontosan azt teszi, amit látja, hogy a felnőttek tesznek, nem pedig azt, amit mondanak neki. Átlát a szitán, hihetetlen módon. De mivel ygerek, persze fogalma sincs róla. Szóval azt hittem, hogy elfogadtam, mert anyám azt mondta, meg úgy tűnt, hogy ő is, DE a "szegény-én" -játszma egyáltalán távolról sem hasonlít az elfogadáshoz...

Szóval elég bonyolult. Ezt em mondtam el nekik, igyekeztem csak az alapokra, a lényegre szorítkozni. Szóval a személyiségnél tartottunk. Aztán jött a komfort-zóna (nagy kör a kis kör körül, amiben a szivecske van). A komfort-zónánkban élünk, abban mozgunk nap mint nap. A számunkra kényelmes dolgokat tesszük. Eszünkbe sem jut kilépni belőle: nyilván, mert kényelmes. Lustaságból meg kényelmességből nem lépünk ki. Ide tartozik nem csak az, amit teszünk, hanem ahogy gondolkodunk. Ez is a komfort-zónánk része. 

Miért nehéz kilépni belőle?

Részint mert ez ilyen erős megszokáson és kondícionláson alapul. Részint pedig mert az agyunk "be van huzalozva". 

Ugye a szokásokról volt szó. Megszoktuk a komfort zónánkban, hogy bizonyos dolgokat így és így gondolunk. És baromira kényelmetlenül érezzük magunkat, ha valamiről kiderül, hogy mondjuk tényleg jobb lenne nekünk, ha nem úgy gondolnánk. Például ahelyett, hogy "csúnya vagyok, szerencsétlen vagyok" azt kellene nap mint anp gondolni, hogy "szép vagyok és nagyszerű vagyok". De ugyanez jellemző bármilyen függőségre. (Alkohol, drog, cigi, depresszió stb.) Például, ha valaki depressziós, akkor azoktól a hormonoktól válik függővé, amik a testében keletkeznek bizonyos gondolatoktól. A depressziósnak semmi más baja nincs, mint hogy folyton rosszkedvű, szomorú, fáj neki - hosszabb távon és egészségtelenül. Ugyanaz rá a megoldás, mint bármilyen más függőségre, vagy gondolatrendszerre, ami nem szolgál minket: újra kell huzalozni az agyunkat.

Nos mi ez a huzalozás? Az agy úgy működik, hogy a neuronok (agysejtek) elektromos impulzusokat "szállítanak", adnak át egymásnak, amikor gondolkodunk. Ha ugyanazt a gondolatot sokszor gondoljuk, akkor a neuronok szinapszist alkotnak, vagyis összekapcsolódnak, hogy megkönnyítsék számunkra a gondolkodást. Ez néha hasznos, például, ha tüzet látunk, jó, hogy nem tart sokáig kigondolni, hogy beletegyük-e a kezünket vagy sem. De ellenünk is fordulhat - amikor olyan reakciókat adunk, amik nem szolgálnak minket. Vagyis: a depressziós folyton negatív dolgokat gondol magáról és a világról. Az agya behuzalozódik. Ezek után már nagyjából bármi történhet vele, ugyanolyan negítív gondolatokat fog gondolni, vagyis ugyanolyan negatívan fog reagálni, ahogy az agya már megszokta. 

Úgy lehet áthuzalozni, átírni az agyunkat, és ezzel az életünket, ha nem tetszik benne valami, hogy másképp kezdünk gondolkodni, ÉS tesszük is azt a bizonyos komfort-zónán kívüli dolgot. (Mert tapasztalat által került be a "program", tehát tapasztalattal lehet átírni. De ha nem gondolom máshogy, akkor hiába lesz a tapasztalat is, és viszont. Egyik a másik nélkül nulla.)

Ez persze nem ilyen egyszerű. Ez borzasztó összetett. Annyira összetett, hogy egész vastag könyvet kitenne, ha le akarnám írni, hogy mi mitől függ és mit miért és hogy nem lehet, vagy hogyan jó csinálni, amikor átírjuk magunkat....

De lehetséges. Kipróbáltam, működik. Már vagy három-négy éve tanulom azt, hogy hogyan is segítsek magamnak... Mert ami nagyjából soha nem működött az életemben úgy, ahogyan én szerettem volna, hogy működjön - végül is csak minden fő terület - a párkapcsolat, a pénzügy, a karrier. Nos, még most sem működnek úgy, ahogyan szeretném, de annál sokkal jobban működnek, mint ahogy a személyiség-fejlesztés előtt... Szóval ha ilyesmibe vágja a fejszéjét az ember, az nagy munka. Évek munkája. És mindig van hová fejlődni... És persze, ez magától is megtörténik, csak így gyorsabb. Bár az én esetemben, ha mindez a tudás nem állna rendelkezésemre, elég reménytelen lenne a személyiség-fejlődésem...

És azt is hiszem, ha az ember elindul ezen az úton, az óhatatlanul elvezet a meditációig... Amit ezeknek a mókusoknak elmondtam, az csak a jéghegy csúcsa. 

Azért mondtam el nekik, hogy aztán lemondhassam, hogy szerintem EZ az út a szabadságba. 

Amikor semmilyen dolog nincsen a tudatalattidban - és ezzel együtt a sejtejeidben - ami gátolná az életedet. 

Tudniilik a sejteknek is van memóriájuk. És ha az ember a tudatalattiból elkezdi felhozni a "kakát", akkor szerintem a testből is kiürülnek az ott raktározott emlékek. Ezért például ilyen módon betegségeket is megelőzhet az ember. Megint csak a saját példámat tudom felhozni: amikor az apám-féle traumával először mertem szembenézni, támogató és elgoadó, szeretetteli közegben, hát az nagyon fájt. És persze utána még hónapokig dolgozott bennem a szeminárium. Azt mondják, fél év legalább, mire beérik. Szóval, amikor ez megtörtént, akkor olyan dolgok jöttek ki belőlem, hogy utána úgy éreztem, egy tonnával könnyebb vagyok én magam, a szívem, az életem, a testem, mindenem, és azt is éreztem, mintha egy ilyen rossz, betegség-csomag jött volna ki belőlem, és szinte biztos vagyok benne, hogy akkor, abban a tíz-tizenöt percben, amikor ezt támogatással megtettem, akkor kitettem magamból egy daganat lehetőségét.

Aztán persze hónapokba telt "felgyógyulni"... Tényleg lelki műtét volt. Szövődménnyel...

És azóta épp eltelt fél év, és tényleg beért a szeminárium.

Pont február közepe felé kezdtem el jobban lenni, ami pont fél évvel a szeminárium után van. A napokban, a kihívás ellenére is, nagyon erősnek és önmagamnak érzem magam. (Amikor az előző bejegyzést írtam, az az első sokk hatása volt, megijedtem...) De már nem kell annyira ügyelnem arra, hogy kitartsak Magam mellett, mert magától megtörténik. Azt hiszem, amikor megijedtem, de elhatároztam, hogy kitartok magam mellett, az elveim mellett, és akármi lesz is, azt választom, hogy pozitívan fogok reagáli, és feloltva hagyom a fényemet, és kész vagyok bármit elengedni, ami gátolja azt, hogy hű maradhassak magamhoz, akkor nehéz volt az ekedályt venni, de végül sikerült. Mert kitartottam, mert elhatároztam, és aztán túljutottam a holtponon - ezúttal felfelé.

Sokat gondolok arra, amit a dalai láma mondott: nincs szükség sem vallásra, sem templomra, sem filozófiára; az én vallásom a kedvesség. 

Hogy valóban, semmi több nem kell...

Gondolatok sem.

Ettől függetlenül, azért praktikus okokból jó tudni gondolkodni, például, hogy megoszthattam a mókusokkal a szabadságba vezető útjuk elejét... 

És milyen jó, hogy ezt is megoszthatom.

Köszönöm.

Viszlát.

Szeretlek.