Zombipróféta

...hát igen, ha az ember elkezd "csendben maradni", akkor elmúlik az igénye a szóbeli kommunikációt illetően. Mind írásban, mind szóban. 

Mert rájön, hogy a szavak csak nagyon keveset képesek lefedni a Valóságból.

Viszont tegnap előtt megint vicces dolog történt.

A képek: kérem szépen, nem csalás, nem ámítás. AZ tényleg az én két kezem, és a dolgok, amik látszanak rajtuk, tényleg ott vannak. Nem ragasztottam és nem hülyéskedek, nem akarok úgy kinézni, mint egy zombi, hanem tényleg úgy nézek ki.

Az történt ugyanis, hogy tegnap előtt este, gondoltam, úgy meginnék egy pohár bort. Igen, egyedül. Magammal. Csak. Meg angol komédiát néztem, és gondoltam, ahhoz milyen jó is lesz. A bort sikerült kinyitni kölcsön-dugóhúzóval. De borospohár sehol nem volt a láthatáron, így le kellett mennem az ebédlőbe, ami viszont zárva volt. Így ki kellett mennem a hátsó ajtóhoz. Egyébként bármit elhozni onnan: illegális. Ezért is volt ugye zárva. És a kimenés közben a jégen akkorát seggeltem, hogy ez történt a tenyeremmel, valamint a könyökömet alig bírtam hajlítani, meg a fejem is jól odacsattant... De élek, virulok.

És mindezek okán mostanában folyton olyan kéztartással ülök-állok - főleg, ha bekentem - mint egy próféta...

Hát igen, valóban: az élet nagyon vicces.

Amúgy meg végre alapítottunk itt a suliban egy bandát - ideiglenes persze, és raggae-t játszunk, ami nem a kedvencem, de egész igényesen megcsinálgatjuk. De majd elvileg játszunk mást is később.

Kis kiegészítés a Csendhez és a prófétasághoz: szóval itt egyre többet süt a nap, és egyre madarabbak a csiripelések odakint, egyre kevesebbet esik a hó és egyre jobban olvad, ami odafagyott. Szóval győzni fog. 

A fény. A meleg. A tavasz, a nyár, az új kezdet. 

Bennem már győzött.

Hölgyeim és Uraim, örömmel jelenthetem, hogy végre, majdnem egy év után, de legalábbis egy év távlatából/-ban nézve: visszataláltam Önmagamhoz. Ahhoz az Önamagamhoz, akit/amit életemben először itt, Észak-Dániában éreztem és találtam meg, pont egy évvel ezelőtt. Ahhoz az Önmagamhoz, ami által annyi mindent tanulhattam később, és akivel és akinek lenni olyan jó volt, olyan örömteli és békés. Ahhoz az Önmagamhoz, akiből a szükséges arányban kiveszett az egó, és aki ezért valami nemesebb, valami mélyebb dolognak a kifejeződéseként élheti az életét, mint az eddigi egóba, elmébe, gondolkodásba szorított énje. Ahhoz az Önmagamhoz, aki végre, hosszú hosszú keresés után, megtalálta a válaszait, a bizonyosságait, vagy legalábbis egy módot önmagának, ahhoz, hogy boldog legyen - ahogyan van, akárhogyan van is. Ahhoz az Önmagamhoz, aki többé nem kétségbe esik, hanem egységbe, méghozzá akaratlagosan, tudatosan, szorgos gyakorlással, kitartással - csak Most

sokkal de sokkal bölcsebb és tapasztaltabb vagyok. Pont egy évvel ezelőtt felültem a körhintára, valaki felrángatott, és megtapasztaltam, hogy az jó. De nem voltam teljesen felkészülve rá. Nem sejtettem, a körhinta magasából mekkorát lehet zuhanni, ha nem kapaszkodunk abba, amibe egyszer már beleültünk. És ez is csodálatosan rendjén van, hoszen honnan is tudhattam volna, hogy mekkora ára van a szabadságnak és a békének... Honnan is tudhattam volna, hogy az egó milyen kis ravasz létező, hogy abban a pillanatban ugrik és befogja az ember szemét, fülét, ahogy egy iciri-piciri esélye támad arra, hogy mégis túléljen, sőt, még inkább megerősödjön. De ez is csodálatosan rendben van, hiszen, ha mindazt nem élem át, amit, akkor most nem tudom, hogy igen, a "mennybe" a "poklon" át vezet az út; igen, az egót teljesen meg kell ismerni és el kell fogadni ahhoz, hogy a végén megszelídíthessük, hogy végre átláthassuk és teljesen át is érezhessük, mi az, ami vagyunk, és mi az, ami nem vagyunk. De anélkül, hogy pontosan átérezzük mi is az egó, az elme, hogy milyen iszonyatos szenvedést tudunk okozni vele magunknak és másoknak, ehhez sajnos egy időre - sokszor életeken keresztül - teljesen azzá kell válnunk. Át kell élnünk teljesen, mielőtt felébredhetnénk abból az álomból, amit az elménk teremtette egónk bocsát ránk. Erre mondja a buddhizmus, hogy az ember pontosan addig szenved, amíg rá nem jön, hogy nem akar többet szenvedni. Ó, ha ezt annak idején értettem volna, amikor először hallottam...! Sokszor évek kellenek, hogy megértsünk egy-egy mondatot, amit hallunk... (Na persze az sem mindegy, hogy tudom-e egyáltalán, hogy hogyan kell nem-szenvedni, vagy élem-e azt, hogy felhagytam a szenvedéssel...) 

Félreértés ne essék: nem világosodtam meg. Úton vagyok. Pontosabban - azt is megértettem, hogy a megvilágosodás, a "spirituális keresők" cél-élménye nem időhöz kötött. Vagyis ha valaki azt hiszi, hogy majd valamikor a jövőben egyszercsak meg fog világosodni, akkor valószínűleg így is lesz: várni fog, idő fog eltelni, időre lesz szüksége, amíg megvilágosodik, de amikor megvilágosodik, az a Mostban fog megtörténni, vagyis tulajdnoképpen ugyanúgy, mintha MOST döntené el, ugyanígy ő fogja eldönteni abban a távoli időpillanatban, hogy: na jó, most már eleget vártam, elég idő telt el, most már akkor lehetséges nekem megvilágosodnom. Szóval, hogy a "megvilágosodásom" nem egy jövőbeli időpillanatban létezik, hanem mindig. Mindig is volt, mindig is lesz - van. Mindig itt volt elérhető közelségben, csak nem voltam képes ráeszmélni... Nagyon nehéz erről írni. Ezért írnak róla csak a legbölcsebbek, és ezért nem írok én mostanában. Mert ha az ember egyszer elkezd "csöndben lenni", vagyis a Csöndesség tudatában létezni, csak szemlélődik, folyamatosan tanul, de leírni majdnem képtelenség. Mert nincsenek rá szavak. Csak ráutalni lehet, rámutatni bizonyos szavakkal és szókapcsolatokkal, de valójában csak érezni lehet, mélyen legbelül... És csak elég hozzá annyi, hogy jól vagyok. Jól Vagyok. És élvezem érezni azt, hogy ki, vagy mi az, ami Van. Én, de mégsem én. Önmagam, de annál sokkal több, nagyobb... Más. Teljesen más természetű, minthogy bármilyen szóval leírhatnám, amivel rá utalhatok (pl: Önmagam, Én, Felettes Én, Tanu, Megfigyelő, Középpont, stbstb...) Az a legobb benne, hogy ha "visszahúzom" oda a "középpontomba" a figyelmemet, akkor egy olyan "Benső Mosoly" leszek..., Bölcs Derű, nagyon békés. Aztán egy idő után ez is elmúlik. És marad a Csönd. Az Itt-Most. De abban a dimenzióban ezeknek a szavaknak nincs értelmük, csak nem tudom jobban elmondani...

Kedves Olvasó, tudd meg, olyan intim dolgokat osztok meg most veled, amiket talán még senki... Ezek borzasztóan benső élmények. Azt hiszem, nem sok ember van, aki, ha meg is tapasztalta, mer vagy tud erről szavakkal tudósítani...

Azért is nagyon nehéz erről beszélni, mert a legtöbb ember egóból próbálja megérteni ezt, de úgy lehetetlen. És bármilyen ezt illető kérdésre bármit is mondanék, az egót nem lehet áttörni, csakis, ha maga a kérdező akarja...

Óh, annyi minden van még, amit tanulni kell... 

Röviden összefoglalva a fenti behegyzést: visszataláltam Önmagamhoz, akinek jó lenni, aki békés, és akinek számára a lét könnyed, és aki mellett most már mindig kitartok. 

Ezek vannak.

Szívből köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.