Megosztás...

Az ember tényleg egy kicsit magányossá válik, ha erre az útra lép... A Csönd útjára.

Például a mai megtapasztalásom maga a csoda. Nekem legalábbis.

Rájöttem, mire tanít engem a rövidlátásom.

Arra, hogy nem ellenkezni kell vele, hanem elfogadni.

Nem megjavítani kell, hanem együtt élni vele. Elfogadni. Ahogy az emberekkel is van ez.

És amint elfogadom, az máris tud nekem tanítani valamit. 

Például, hogy nincsen szükségem rá.

Mert nem a szememmel látok, hanem a szívemmel.

Levettem a szemüvegem, és abbahagytam azt, hogy az emberek külsejét nézzem. Csak éreztem a jelenlétüket és az én jelenlétemet, biztosítottam számukra a teret, hogy beszélhessenek, hogy az egójuk beszélhessen, bármit is mondanak. És közben nem én voltam.

Egy Jelenlét - ami én vagyok és mégsem én, mert nem mondhatom magaménak, mert több, nagyobb, jobb, mint az, ami alatt általában azt értjük: "én" - egy Jelenlét, ami csak befogadta azt, amit a mások egói mondtak, ami szintén én vagyok és mégsem én.

És máshogy kezdtem érzékelni a Jelenléteket, vagyis a Jelenlétet, ami a emberek egó-álarca mögött volt. 

Akár ijesztő is lehetett volna, de nagyon nagy szabadság társult hozzá.

De, kedves Olvasó, vedd úgy, mintha nem is írtam volna semmit, mert a szaavk nem tudják leírni amit átéltem, pontosabban csak hézagosan.

És még meg szeretném osztani azt a határtalan örömöt, amit a szolgálat jelentett ma nekem. Hogy volt valaki, akit szolgálhattam, aki igénybe vette azt, amit adni tudok: a Csendet. Hogy hagyom, hogy a Tudatosságba hulljanak bele valakinek a szavai, megélései, ami által gazdagítja a világot.

És amiben nincsen jelen az egóm. Az hallgat. 

És azt mondom: én szolgáltam, én adtam, én szolgáltattam a Csendet, a valódi figyelemt ahhoz, hogy valaki megoszthassa magát és a tapsztalatait a világgal, amit akkor én reprezentáltam - azt mondom én, de nem volt benne én. 

Csak határtalan örömet éreztem, hogy szolgálhatok, hogy végre az lehetek, aki valóban vagyok, hogy az önmagamról akotott legmagasabb, legjobb vízió szerint élhettem... És ehhez kellet az, hogy valaki kérje azt. amit adni tudodk - nem én, hanem ami rajtam keresztül megnyilvánulhat: a figyelem, a tudatosság tere, amibe a szavak ömölhetnek....

Szívből köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.