Az is átfutott ma az agyamon, hogy én olyan békés és szeretetteljes vagyok többnyire, amikor egyedül vagyok, és a külvilág alig valamicskét érzékel ebből... Persze, még mindig fut az egóm, és még mindig próbálkozik, folyton próbálkozik, folyton okvetetlenkedik, folyton drámázik, én meg győzök bevonulni a váramba, és visszahúzni a figyelmemet a Csöndbe, ahol nincs dráma, nincs semmi sem, és az élet könnyű, és rájövök, hogy amin az egóm parázik, az valójában egyáltalán nem számít.
Mert ami számít, az az, hogy minden pillanatban azt választom, hogy jól érzem magam, mert ennél többet az életben soha nem kaphatok vagy szerezhetek... Mert minden választás kérdése. És én azt választom, hogy a boldogságom nem függ a körülményektől, hanem csakis rajtam múlik.
Az elmúlt pár napban ellenben bizonyítottam magamnak, hogy tényleg így van: nem szorulok senki segítségére - hiába is hittem ezt eddig -, mindent meg tudok csinálni magamnak. Vagyis, hogy el tudom érni, amit akarok. Be tudom tartani a magamnak tett ígéreteimet. Vagyis bízhatok magamban. És ezért, szeretem azt hinni, hogy "nagyobb vagyok", mint bármilyen probléma, vagy dráma. Az élet túl rövid. Nincs időnk drámázani, vagy nem elfogadni azt, ami VAN.
Az életben is működik a pozitív self-talk. Kipróbáltam. Működik az, hogy: minden gondolatnak következménye van, ezért nagyon ügyelj a gondolataidra.
Így például, amikor valakivel közöltem, hogy Lønstrupba megyek, nem azt mondtam, hogy "munkát keresni", hanem azt, hogy munkát találni megyek oda. És ez csak a jéghegy csúcsa...
Szóval május tizenhatodikán öt órától dolgozom a lønstrupi nyolcvan méteres dűnék csúcsán, közvetlenül az Északi-tenger partja felett. Csodajó nyaram lesz. Mert így döntök.
És milyen vicces az élet: mások el sem hitték, hogy lehetséges az, hogy csak úgy odamegyek, bemegyek az utcáról egy étterembe és ott majd azt mondják: persze, gyere. És mivel el sem hitték, meg sem próbálták. De miután én elhittem, elhatároztam és megcsináltam, már ők is elhitték, utánam csinálták, és láss csodát: nekik is sikerült...
Tudom, az élet csak annyit ad, amennyit el bírok viselni, de bárcsak ne bízna bennem ennyire. Hogy mindent magamnak kell. Hogy mások kérhetnek kocsit, hogy a seggüket elcipeljék Løkkenbe, ami (egy jó) bringával kb 40 percnyire van innen - én nem kérhetek és persze engem ki is hagynak a buliból. Persze jobb is a seggem, mint bármelyiküké... mert én bevállalom a bringát, (hétvégén voltam ott bringával) és bevállalom azt, hogy egyedül, a saját erőmből. Persze ez sem teljesen igaz.
Mert a tudatalattim segített. Ami a nagy közös tudatalattira van rácsatlakozva.
Mielőtt betértem az adott étterembe, ahová felvettek egész nyárra, már vagy hat helyen voltam, és mindenhonnan elküldtek. Akkor a szívemre szorítottam az öklömet, behunytam a szemem, és azt suttogtam a szélbe: "Adj egy jelet! Adj egy jelet, kérlek." (A tudatalattimhoz szóltam ekkor, teljesen tudatosan és szándékosan. Az a gondolat is mögötte volt, hogy adj egy jelet, hogy erre nekem van-e egyáltalán lehetőségem itt, most, és ha igen, tedd egyértelművé. Igen, ehhez bíznom kellett abban, hogy létezik valmiféle segítség...) Ezután bementem az étterembe, és ott igent mondtak, amit először el sem akartam hinni...
Összefoglalva: mostanában is viszonylag sokat vagyok egyedül - igénylem. A körülöttem zajló rengeteg dráma szétzilál. Folyton azt érzem, össze kell szednem magam, vissza kell hangolnom magam arra, amire szeretném. Csöndre, szeretetre, dráma-mentességre, és persze arra, hogy jól érezzem magam, bármi történjék is... Félreértés ne essék ez nem kötelező és nem erőszak, hanem ezt szeretném, mert ebben hiszek, mert azt gondolom: nekem ez jó, ez kell. És tudom is csinálni, csak néha nem látszik, és szeretném, ha jobban látszana.
Egyre többször automatikusan jön a gondolat: hogy az emberek is csak emberek, az útjukon ott tartanak, ahol. Így egyre többet vagyok megértő, és ez nekem nagy könnyebbség.
Mindent egybevetve jól vagyok, és egyre jobban.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése