Nő és Férfi
Nemrégiben kiadták Füst Milán teljes naplóját. Azokat a feljegyzéseket is, melyeket talán nem is a nyilvánosságnak szánt. Gondolatokat, melyeket az ember csak akkor mond ki, ha utána "magára húzza a koporsó fedelét".
Vagy talán akkor se.
Így ír:
"Egyre inkább megértem azokat, akik elfordulnak az asszonyoktól. Az érzékiség csökkentével a lélek inkább társat keres, mint szeretőt. Ha körülnézek, vagy visszanézek alig-alig találok egy-egy olyan asszonyt, aki sokat jelenthetne nekem - vagy barátaim bármelyikét pótolni tudná. Boldog vagyok, ha barátaim egyikével - másikával beszélgethetek - felfrissülök, a lelkem megújul. - S hányszor éreztem magam így asszonnyal? Hiúk voltak, kicsinyesek, korlátoltak, felismerés-képtelenek. Egy alsóbbrendű fajta, no! Barátaimat szeretem, barátaim feleségeitől pedig borsódzik a hátam.... Bájukon, érzékeket felcsigázó szépségükön kívül mást nem várok a nőktől. Akárhogy szeretjük is őket, vagy vágyunk rájuk. . fásságuk unalmas, s hiányzik belőle az értelem szépsége."
Mi, férfiak, általában így gondolkodunk.
A kínaiaknál az Ősállapotot egy üres kör szimbolizálja, a wu csi, ahol rejtélyes okból hasadás történik: megjelenik a világos jang a sötét pöttyel, és a sötét jin a világos pöttyel - és beindul a létesülés folyamata. Az egyik a férfi - a másik a nő. Az, hogy a kis női pötty ott van bennünk, férfiakban, s a férfi pötty bennetek, nőkben, azt jelenti, hogy nemcsak vonzás és feszültség van közöttünk, de egymásba át is tudunk alakulni.
"A Teremtés alapvető törvényének - mondja szellemi mesterem - nem célja, hogy a két erő önmagát fenntartsa és megőrizze. A férfinak át kell élnie a nő, a nőnek a férfi állapotát."
Ez a két "pötty" titka. A férfinak át kell élnie az alázatot, a hitet és a befogadást, a nőnek a világosságot, a teremtő szellem erejét.
De ami még lényegesebb az az, hogy mindkét erő, a jin és a jang is el tud romlani. Amire azt mondják "öreg jang" - az a rossz jang, a minőségét elárult, lezüllött férfi-erő, s nem marad fönn sokáig: át kell hogy változzon, sorsszerűen. S ugyanez van fordítva, a jin-el is.
Ha valami elromlik, nem állhat fönn sokáig - át kell alakulnia.
A tibeti buddhizmusban a létesülés kerekét a Sárkány és a Tigris forgatják. Szeretkeznek. Mi, férfiak vagyunk a Sárkányok, a nők a Tigrisek. Egymást forgatjuk, öleljük, elengedjük: így jön létre a világ. De úgy - tanítja az Átváltozás Törvénye -, hogy ha a Sárkány fiú túl gőgös, konok és öntelt, belsejében megnövekszik a sötét pötty, és Tigris lesz belőle. Így tanulja meg az alázatot. S ha a Tigris lány túl sötét, túl tehetetlen, arctalan és öntudatlan, átváltozik Sárkánnyá, hogy megtanulja a fényt és a fény átadásának az erejét.
Az élet olyan páros tánc, ahol váltjuk a vezető és a vezetett szerepét - csakis így jöhet létre minden fejlődés és átalakulás.
Vagyis nemi önazonosságunk sohasem végérvényes.
Ezért használom a nemekre a "szerep" szót.
A szerep a mi színházi nyelvünkön olyasvalakit jelöl, akivel azonosulok - de nem teljesen. Átélem, belebújok, szinte már úgy érzem, hogy ő "én vagyok" - de nem teljesen.
Tudunk ez is - az is lenni, kérdés viszont: ki az, aki a szerepeket magára veszi s eljátsza?
Az a szereposztás, hogy az "alacsony rendű" nőnek az az egyetlen sorsfeladata, hogy férjet találjon, kielégítse, gyermeket szüljön és gondoskodjon róla, miközben az isteni férfi a "világ dolgaival" foglalkozik, alkot, hódít, fölfedez és "irányítja a fejlődést" azért lett mára tarthatatlan, mert a század elején világosan kiderült, hogy a világ dolgai el vannak rontva.
Eljátszottuk "Az ember tragédiáját", s mint Madách hőse, rájöttünk, hogy amit fejlődésnek véltünk - a szakadékhoz vezet.
Az emberiség megijedt.
A több ezer éves férfiuralom azt jelenti, hogy mindazért, ami történt, és ami manapság is történik, mi, férfiak vagyunk a felelősek.
A hatalom felelősséggel jár.
Ezt a felelősséget megosztani nem lehet.
A férfi - nő szerepnek és kettőjük kapcsolatának gyökeresen új értelmezésére van szükség.
A világ bajban van. S mivel mi "forgatjuk a kereket", nekünk kell megváltoznunk.
Az ondósejtek rohannak a fenségesen nyugodt, királynői petesejthez. Nászuk után, vagyis magzati létünk kezdeti állapotában nemünk még megnyilvánulatlan állapotban van. Ugyanabból a parányi valamiből tud az isteni szobrász fiút vagy lányt készíteni. Ez nem úgy történik, hogy először minden magzat kisfiú, akinek nemi szervét a természet egy plasztikai műtéthez hasonló ügyes eljárással nőivé alakítja át, hanem úgy, hogy a magzatnak nincs még neme. Lába között olyasmi van, amiből mindkettő lehet. Sőt, mintha eredetileg mind nőnek készülnénk! Mintha a férfiúság lenne másodlagos képződmény, aminek későbbi jele, hogy teljesen fölöslegesen mellbimbóink maradnak. Kis hímvesszőt növesztettünk, heréink formálódtak és leszálltak, de felül ottfelejtettük a szükségtelenné vált bimbóinkat, s ez mint valami "gyári hiba" mutatja, hogy itt egy eredetileg nőnek készült test lett átalakítva fiúvá. A biológia mintha azt sugallná, hogy az "őslény" sokkal inkább nő, mint férfi. (Alfred Jost 1947-ben fedezte fel, hogy az eredetileg női programnak engedelmeskedő fejlődés a heremeghatározó gén jelenlétének köszönhetően módosul. Vagyis, ha az ember nővé alakulása gátlódik az Y kromoszóma által - akkor lesz a végeredmény férfi.)
A nő a Talaj, s mi a belehulló mag...
Mintha az élettan a Tao bölcseit igazolná:
"Örökkévaló a Völgy energiája. Ő a titokzatos Nő. A titokzatos Nő kapuja: ég és föld gyökere. A Nagy Szülőanya örökkévaló, és magába rejt mindent."
Mintha ez lenne az igazság.
Kezdetben angyalok vagyunk.
Jézus azt mondja, ha a "mennyek országába" akarunk jutni, ilyen angyalszerű gyerekekhez kell hasonlítanunk. A mennybe, "ahol sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesztek, mint Isten angyalai az égben..."
Vagyis ez az igazi állapotunk. Az angyalszerűség. Ilyenné kell lennünk.
Amíg ez nem sikerül, addig "két macska" vagyunk, és játszunk egymással.
Tudod, hogy a lelkünk is kétnemű.
Ha férfinak születtünk, tudatunk felszíni részén férfiak, belül és a tudattalanunk árnyékában nők leszünk. És fordítva. Ha női sorsra vállalkoztunk, kívül leszünk nők és belül férfiak. Reinkarnációink során pedig bármelyik nemünket megélhetjük, attól függően, hogy karmánkat melyik "szerepben" tudjuk jobban teljesíteni.
Néha, ha sikerült visszalátnom, azt tapasztaltam, hogy az ilyen nemiséget váltott inkarnációban nehezen tudunk az új szerepünkbe belenőni. Sorozatos férfi életek után az ember rendszerint ügyetlenül mozog még a női szerepekben. "Megszokta", hogy életét férfias eszközökkel oldja meg. Csak lassan tanul bele - ha egyáltalán beletanul - a női taktikák működésébe.
Rengeteg árulkodó jele van annak, ha valaki, bármilyen csinos is, nem tudja még igazán a "női nyelvet" beszélni. Nem tudja a sajátos női életstratégiát működtetni. Ilyenkor úgy érezzük, hogy "nem igazán nő". A reinkarnációval ugyanis a lelkünk beidegzett reflexeit hozzuk magunkkal, és amikor múltunkból hiányoznak az új nemi szerep tapasztalatai, akkor azokat most, ebben az életben kell megszerezni. Mást szoktunk meg, a másik nemmel éreztük azonosnak magunkat. Persze semmit sem elölről tanul az ember, de visszatalálni egy régen élt szerephez igen nehéz.
Mintha egy másfajta ösztön működtetné ilyenkor a nőt: azt hiszi, hogy a dolgait most is "akarni" kell - s nem tudja, hogy hagyni megtörténni előnyösebb lenne. A férfival való páros táncban mindenáron vezetni akar - ő irányít, s nem hagyja irányítani magát. Azt meg főleg nem tudja, mert az már a női szerep magasiskolája, hogy vezet ugyan, de a férfival elhiteti, hogy mégis az történik, amit ő akar.
Nem ismeri a jin taktikát.
Elsősorban azonban mindannyian Emberek vagyunk.
Csak aztán lehetünk férfi és női emberek.
A magyar nyelv olyan mély, hogy egy kifejezés néha több igazságra tanít meg, mint a világ sok szent könyve.
Ezt a titkot is tudja.
Az előző fejezetben azt mondtam, hogy a szeretet: "Ő AZ!" élmény.
Arról beszéltünk, ha emlékszel még, hogy legyen az a másik a barátom, a szerelmem, vagy akár egy kedves kutyakölyök - az "Ő AZ!" rádöbbenésének élménye a szeretet jele bennem.
"Ő AZ!" - kiáltom magamban.
Ezt is csak a magyar nyelven lehet kifejezni.
Angolul pl. ezt nem tudom mondani. Vagy azt mondom, hogy "SHE IS", vagy azt, hogy "HE IS". Angolul el kell eldöntenem, hogy az "Ő" nő vagy férfi.
Vagyis az angol nyelv nem ismeri az univerzális szeretet fogalmát.
A magyar nyelvben, ha szeretek valakit: elsősorban az Embert szeretem benne, csak utána a férfit vagy a nőt. A kutyámban is a lényét szeretem először, csak azután nézek a lába közé s vizsgálom meg, hogy hím-e vagy nőstény.
És ez az igazi sorrend.
Ha ketten szeretik egymást - és a szeretet valódi - mindenekfölött két Ember szereti egymást.
Csak utána következik az a vonzalom, ami már a nemeken és a szerepeken múlik.
A kisgyermekeknek már nagyon korán kinyílhat a "fiú" vagy "lányszeme", de azért egy bölcsőde, sőt, még egy óvoda is angyalgyülekezet. Bújkál bennük a nemiség, de rejtve még. Mosolygunk rajta. Ez nem pusztán a hormonok, hanem az andragűn eredet kérdése. Életünk hajnalán még angyalok vagyunk. És később, ha alkonyodik, és nemi szerepeinket eljátszottuk, bár hordozzuk még magunkon a "Nő" vagy a "Férfi" jelmezeit, de ez már másodlagos.
A fiatalok szerelmében azonban még a nemek drámája zajlik. Ez két világ szüntelen összeszikrázása. Itt tényleg igaz, amit Karinthy Frigyes mond: "Férfi és Nő hogyan érthetnék meg egymást, hiszen mindegyik mást akar: a nő a férfit, a férfi a nőt?"
Ez nem is olyan vicces, mint ahogy az első pillanatban tűnik.
A megértés ugyanis csakis az Ember szintjén lehetséges. A nemek szintjén soha. Ott dráma van, feszültség, ellentét. Egy férfi és egy nő, bár egymást akarja, mégis más nyelven beszél.
A párkapcsolatban az önátadás éppolyan erős, mint az önvédelem: egy házasság konfliktusokkal van teli. De ezt a drámát - mint minden ellentétet a világon - csakis egy harmadik helyről lehet megoldani. Ez a harmadik hely: felülről. Ha nem tudok ránézni a feleségemre nemcsak úgy, hogy a "nőm", hanem az embertársam is, nem lesz valódi a kapcsolatunk. Valójában csak itt, ezen az embersíkon lehet vele megbeszélni mindent. Itt lehet begyógyítani azokat a sebesüléseit, amit férfiként okoztam benne, vagy amit ő, mint nő karmolt belém.
Itt tudom megérteni őt.
Ha megvizsgálod mit jelent az a fogalom, hogy "női önérzet", ezen a magasabb síkon már látod, hogy - bár nagyon fontos neki - még sincs a lényében olyan mélyen, mint az "Emberi önérzet". Ha mondjuk belegázoltál, mert megcsaltad őt, nagy kérdés, hogy csak a nőt bántottad-e meg benne, vagy a sérelem, mint a jelmezen átfúródott tőr, ami eleven testet ért - az emberségét is megszúrta.
Hogy pontosabban lásd:
Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj mert megsérült a női önérzete - a sebet begyógyítani csakis a mindent megértő emberség szintjéről lehet. Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő - mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg.
Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi - nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet.
Az a szomorú tény - tapasztalataim alapján mondom -, hogy nincs olyan asszony manapság, akinek női önérzetét ne sértettük volna meg.
Észre sem vesszük, mert a két nem közötti alaphelyzet eleve sértő a nőkre nézve: ha nem látok az asszonyomban többet, mint amit az emberiség évezredek óta lát benne: sértő. Ha rálegyintek, ha nem hallgatom meg, ha nem méltatom arra, hogy életem nagy kérdéseit megbeszéljem vele: sértő. Ha nem fedezem föl értelmét, méltóságát: sértő. És legyen az a nő egy kóbor utcalány, egy áruházi pénztárosné, vagy éppen az angol királyi családhoz tartozó Diana hercegnő - életét a női lényének sérelme nélkül megúszni nem tudja.
Ez sajnos kódolva van a több évezredes férfi - nő szemléletben.
Nőnek lenni megalázó szerep. És ha egy nő nem számol ezzel, és nem képes elfogadni azt, hogy olyan világban él, amely őt tisztelni nem tudja, kevesebb bérért dolgoztatja, hatalmat nem ad neki, eszméit, ihletét, intelligenciáját nem veszi komolyan - ha egy nő nem jut el odáig, hogy a férje csalását bocsánatos botlásnak tartsa: vesztes marad.
De az is lehet, hogy magányos lesz. Sok nő dönt manapság a magány mellett, s az ok rendszerint ez: nem akarja föladni emberi önérzetét. Az, hogy a házasságtörő nőt valaha megkövezték vagyis kövekkel nyilvánosan agyonverték - miközben a férfiak "félrelépését" nemcsak elnézték, de még férfiasságuk bizonyítékát is látták benne, mindennél jobban jellemzi azt a helyzetet, melyben a két nem él.
Nincs olyan nő, aki ne tette volna túl magát százszor is a női önérzetén esett sérelmen. Főleg akkor, ha szereti is a társát. Fordítva ez nincs így, s ahogy egy okos asszony mondta nekem: egy párkapcsolat igazán akkor kerül veszélybe, ha az asszonynak lesz valakije. Egy férfi ugyanis, aki még legjobb pillanataiban is úgy fejezi ki magát, hogy "Az enyém vagy!", mert fel sem merül benne az, hogy esetleg "Én vagyok a Tiéd.". Egy ilyen férfi képtelen földolgozni magában azt az érzést, hogy "ami az enyém, az a másé is".
Ráadásul a mai férfi számára a nemiség sokkal fontosabb, mint a nőnek. Sorskérdés. Értékmérő ebben a szexualizált világban. A "férfi önérzete" szinte teljesen összefényképeződött az "emberi önérzetével".
A születésével kiérdemelt nemi szerepe fölé csak kevés férfi tud látni. A "teremtés koronájánál" ugyanis nincs följebb. Tehát amit az imént elmondtam, hogy Embernek lenni magasabb rang, mint férfinak, ezt mi, hímek nem látjuk - mert Istent is magunkhoz hasonlónak képzeljük.
A nők az elmúlt évezredek során megtanulták hogyan kell magukat túltenni a női önérzetükön esett sérelmeken. Aki ezt nem tanulta meg, a legfontosabbat nem tudja. Van aki bosszút áll. Szolgák között is akadnak lázadók. Sokféle módon tud egy nő visszakarmolni, de ezzel nemcsak a társát teszi tönkre, hanem önmagát is.
A jó házasságoknak azonban egyik alapja az "okos női viselkedés" . Ez nem más, mint hogy a nők emberi bölcsessége földolgozza női sérelmeiket.
Mi férfiak, ezt nem vesszük észre, mert a nők okosságát nem értjük. Nem tudjuk, hogy alkalmazkodóképességük nem "gyári tulajdonság" bennük, hanem egy sajátos bölcsességnek az eredménye. Anyánkat is inkább jónak, mint bölcsnek tartjuk.
Mély kapcsolatok kibírják a megcsalásokat. Nem egyet, többet is talán. De a felszínes, csakis a nemi szerepek feszültéségére épült társulások még akkor is könnyen szétmállanak, ha a párok hűségesek egymáshoz.
Jó házasság az, ahol Emberek szeretik egymást.
Azt hiszem nincs mélyebb kiábrándulás, mint amikor egy asszony azt mondja párjáról, hogy emberileg csalódtam benne. Ekkor van vége a kapcsolatnak.
Innen fogva már csak a magányosságról, a szegénységről, vagy éppenséggel a férfitől való félelme miatt marad benne. Sok házasságot manapság a nő reggetése tart össze.
Az a baj, hogy annak a férfinak, aki hatalmon van, fogalma sincs róla, hogy milyennek kellene lennie az igazi férfinak.
Vagyis, nem tudja a szerepét jól eljátszani - nem tud jól szeretni.
Ez a "romlott jang" legnagyobb tragédiája.
Az első, amit egy igazi férfi tud, hogy nem szabad összetévesztenie az uralmat a hatalommal.
Uralom az, amikor az erő jósággal, megértéssel és szeretettel párosul. Uralmam csak afölött lehet, akit szeretek - más szóval: akinek önmagamat teljesen odaadom. Valaha ezt minden igazi király tudta. Hogy élete: szolgálat. Boldog szolgálat, amelyben a szeretet olyan végtelenül erős, hogy érte magamat bármikor föláldozom.
Ez tehát az első igazi férfierény: az odaadás.
Manapság sokan képzelik úgy, hogy a teljes odaadás (a hűség) egy párkapcsolatban csakis a nemi szerveinkre vonatkozik, vagyis ha a testemmel nem érintek más nőt: a lelkemmel azt teszek, amit akarok. S nem úgy, ahogy kellene: hogy egész lényemmel hűséges vagyok ahhoz, akit szeretve szolgálok. Ez a szolgálat mindig kétirányú. Az egyik az egyetemleges igazság (vagy régebben az isteni) szolgálata, a másik irány pedig Ő, akit átölelek, és biztonságot nyújtok neki.
Mi a hűség?
Könnyű felelni rá.
Az, ami nem változik.
"Tégy engem, mint egy pecsétet a te szívedre!" - mondja az Énekek Éneke.
A hűség: pecsét a szíven.
Ez tehát a másik férfierény: a hűség.
A hűtlenség valamikor azt jelentette: elárultad a hitedet, elárultad életed értelmét.
Ma csak azt, hogy mit műveltél a fütyiddel, te aljas csibész! (És ez még enyhe volt! ---> Yield's magánvélemény ;)))
Hűség! Tudom, hogy ilyen ma nincs. Mégis ez a mérce.
Férfinak lenni ezt a tulajdonságot jelenti.
És most elsősorban a férfiolvasóknak írom:
A hűség szorosan összefügg egy másik férfitulajdonsággal, ami már nem lelki, hanem kifejezetten intellektuális kérdés: ez a Megismerő Tudás. Egy igazi Férfi azért tud hűséges lenni, mert amikor belemegy valamibe, TUDJA, hogy mibe megy bele. Nem éri később meglepetés. Nem mondja azt, hogy "nem ilyet akartam", vagy.. "ha tudtam volna előre, dehogy vállalom!"...
Ugye világos, amit mondok?
Hogy mi, férfiak, akik értelmünkre oly büszkék vagyunk, éppen itt kellene, hogy értelmesek legyünk: lássuk, kit vállaltunk, mit vállaltunk, mibe megyünk bele, és mivel jár ez! Azt mondani később, hogy "nem tudtam előre!" nemcsak azt jelenti, hogy ki akarok mászni a csávából, hanem azt is, hogy amire oly büszke vagyok, az Értelmem, csődöt mondott. Nem láttam át a dolgot! A hűtlenség éppen azt leplezi le bennünk, amit "legférfiasabb" tulajdonságunknak tartunk: a szellemi képességünket. Ki is mondjuk néha ilyenkor: "Hülye voltam!"
Erre az őszinteségre persze csak ritkán vagyunk képesek.
Az uralom elsősorban önuralmat jelent: saját lelkem tudattalan erői fölötti uralmat.
"Erős az, aki önmagát legyőzte" - mondja Konfuciusz.
Uralmat csak az a férfi gyakorolhat, aki önmagát megismerte, s így a saját magában rejlő női oldallal is tisztában van, azzal szeretetteljes viszonyban áll.
Ez nagyon fontos. Egy nőt megérteni csak akkor fogok, ha a bennem rejlő nőt értem.
Íme tehát a harmadik férfierény: önmagam ismerete.
Hiszen éppen önismeretem révén jutok el a női lélek megismeréséhez is.
Ez adja egy férfi derűjét, belső egyensúlyát - és a gyengédségét.
Az igazi Férfi, ha olyan nőre néz, akit szeret, nem lenéz, hanem fölfelé tekint.
Ma is átéljük egy-egy pillanatra, ha szerelmesek vagyunk.
Erre a "fölfelé tekintésről" szól szinte az egész szerelmi líra, az ókortól napjainkig. A nő, akit szeretünk, mintha fölöttünk lenne: királynővé válik a szemünkben. Ha szeretünk valakit, visszaemeljük oda, ahonnan valaha mindketten lezuhantunk. Ránézünk és mögötte nem a mocskos utcai kirakatablakok vannak, nem a kopott házfal és a rozsdás kerítés - hanem az égbolt. Mint a Madonna-képeken. S ha nincs égbolt, mert mondjuk egy szobában ül, akkor különös ragyogás van körülötte. Ha szeretjük.
Az igazi Férfi fölnéz a nőre. Nem azért, mert nő fönt van, hanem mert ez a szeretet perspektívája. Ez manapság éppúgy nem létezik, ahogy igazi férfi nincs. Villanásnyi rövid ideig tudjuk csak átélni ezt az állapotot - ha szerelmesek vagyunk.
Ez a "fölfelé nézés" persze kölcsönös. A nő, ha szeret minket: "fölnéz" ránk. Ez nem azt jelenti, hogy bármelyikünk valóban a másik fölött lenne, hanem azt, hogy a szeretet szemével így látunk. Ez egy "optikai csalódás" mégis a valóságot mutatja. Egy-egy pillanatra azt villantja fel - anélkül, hogy tudatosodna bennünk - hogy Isten lakik a másikban.
A szeretetben egymást mindig feljebb látjuk.
Véleményem szerint önmagunkat is így kellene: magamat szeretni azt jelenti, hogy van bennem Valaki, akire fölnézek és akit tisztelek.
Ez az, amit önbecsülésnek nevezünk.
A mai "demokratikus" világban ezt talán a legnehezebb megérteni, mert nálunk hiányzik a "fönt" élménye.
Pedig aki szeret, így gondolkodik!
Ez minden művészet alapja, hogy fölfelé néz, és fölemel.
Kétségtelen, hogy a demokratikus egyenlősdi a diktatórikus szemléletnél jobb valamivel.
Csak egyet nem lehet vele.
Egymást a magasba emelni nem lehet.
Márpedig ez a szeretet!
Néha mondjuk is: "Ez a kapcsolat lehúz engem!"
És sajnos csak ritkán, hogy "fölemel".
A szeretet dinamikus állapot. Mozgásban van. Ahol nem lenézzük, hanem "fölnézzük" egymást.
A család angyalokat akar nevelni belőlünk - a társadalom pedig gonosztevőket.
Szakadék van a család és a társadalom között.
Mert az egyikben Nőuralom van, a másik a Férfi hatalmában van.
Az, hogy a "család a társadalom alapja és talpköve" csak akkor lenne igaz, ha az anyák bölcsességét, szeretet-képességét, jóságát, isten látását társadalmivá tudnánk tenni. Ha női szellemiség uralná a világot. De nem így van. Cukormázzal bevont, könnyes szavakkal beszélünk a drága jó "édesanyánkról", hogy ő a családban milyen jóságos királynő - csakhogy a szerepe ezzel meg is szűnt, mert "a nő dolga a család és az anyaság"!
A többi a férfi dolga.
Az a közhely, amit sokszor hallani manapság, hogy "nincsenek igazi férfiak" teljesen igaz.
Az agresszív, mindenkit legázoló, önző férfi, aki nem az igazságot védi, hanem a saját hatalmát, aki saját érdekein túl senkire nincs tekintettel, aki semmi mást nem akar, csak birtokolni, gazdagodni, aki nem szellemi ihletére, csakis a racionális okosságára büszke - nem az Igazi Férfi arca.
Ez a torzképe. Az elromlott jang.
Itt tartunk.
Bár engem az a szerencse ért, hogy az "uralkodó fajhoz" tartozom, nekünk sem könnyű.
Torzképnek lenni nem jó. Mert bár azt hisszük, ez a természetes állapotunk, de azért lelkünk mélyéről számtalan jelzés érkezik, hogy ez nem igaz.
Mondok néhány jelzést.
A neurózis. A hisztéria. A depresszió.
Az Igazi Férfi ezeket nem ismeri. Szomorú lehet, de depressziós soha. Mert az már az önelvesztés jele. A depresszió nem egyéb, mint a szellem elárulásának a következménye. Nem a hétköznapi élet problémái okozzák a depressziós tüneteket, hanem az, hogy sötétben járunk, mert a Nappal a kapcsolatot elveszítettük.
A depresszió a légszomjas, fulladozó szellem lelki tünete: érzi,hogy ráomlik az egész értelmetlen élete.
Valaha sokféle öröme volt az életnek.
Manapság mindezt egyetlen idegcsoporttal tudjuk csak átélni.
Másszóval: minden misztérium kiüresedett, az egyetlen templom, amely működik még: az ágy.
Végső cél lett a nemiség - ami tőlünk egy egészen torz "férfiasságot" követel. Minden értékünket itt kell bizonyítani. Korán belekerget bennünket a nemi életbe - mert félünk, hogy lemaradunk.
Később pedig az impotenciával, lényegében elveszítjük életünk értelmét. Miért éljünk tovább, ha nem vagyunk már férfiak?
Amikor a hímvessző méretéről, a "numerák" számáról, és egyáltalán: a szexről beszélünk, akkor itt manapság - ne felejtsd el! - az élet értelméről van szó. Ezenfelül csak a karriert és a pénzt lehet még említeni. Ebben a zuhanó világban nem az a "győztes férfi", aki életét egy boldog házasságban éli - hanem az, aki több menetet tud "levágni". A régóta házas férfit sajnáljuk, mint a hajléktalant, nem sikerült szegénynek az élet örömeiben részesülni.
A szexpiacon való megfelelésről sok mindent gondolnak a nők is. A sok szerep közül, amelyet eljátszanak szeretőtől, feleségtől, családfenntartón át az anyáig, itt jelenik meg a mai nő legnehezebb szerepe: a pszichiáteré.
Ő találkozik otthon az összes férfi-csődünkkel, az agresszivitásunk mögött meghúzódó félelmeinkkel, az élethajszából származó bajainkkal, az ágy kudarcaival. Ő látja csak, hogy erőt kéne mutatnunk a farkasvilágban, és gyengék vagyunk.
Egy jó házasságban az asszony naponta állítja talpra az urát.
Azért mondom, hogy jó házasságban, mert a férfi csakis itt hallgat a feleségére. Egy olyan házasságban, mely az általános közfelfogás szerint működik, a nő a férfi szemében nem bölcs asszony, hanem még ha jó szándékú is, de mindenképpen ostoba, akinek tanácsát nem érdemes figyelembe venni. Rálegyintünk, vagy bosszúsak leszünk tőle.
Dühbe gurulunk.
Én mindig akkor jövök ki a sodromból, ha a feleségem megmondja az igazat. Ilyenkor rohanok el, csapom rá az ajtót - és kérek tőle később bocsánatot. Az indulatom hőfoka jelzi, hogy mennyire van igaza: ha úgy vágom be az ajtót, hogy lejön a vakolat - akkor 100%-ig igaza van.
Beteg kornak a gyermekei is betegek. Főleg a teremtés koronája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése