A lélek sötét éjszakája 4.

Hiányzik belőlem a hit.

Mindig is hiányzott. Sose láttam senkitől, és ezért nem is tanultam. Senki soha nem mutatta meg, hogy az élet szép, és hogy ebben „csak” hinni kell.

Az a baj, hogy nem is volt fontos nekem a hit, és nem is tudom hinni most sem, hogy az élet szép.

Pedig bizony, meglehet, hogy ebben a huszonegyedik században pont ez a baj: az ember, mint olyan, belső talajvesztettsége, az irány, cél és érték-nélküliség – a hit-nélküliség.

______________________________

És ez mind (és az eddigi "deszarnekem típusú bejegyzések") csak haszontalan dráma. Ma reggel megszületett a fejemben egy gondolat, és végre mosolyogtam. Bár nehéz áttörni a szomorúság és a háttérfélelem üvegrétegét. Arra gondoltam: íme, nem kínzom többé magam a múlttal, sem a jelennel. És ahogy telik a nap, nem csinálok semmit, csak rosszul érzem magam – ez igazi depressziónak tűnik. De tudom, hogy el fog múlni. Tudom, hogy a lélke sötét éjaszkája van, az alvilágomba merülés van most, mint majdnem midnen ősszel. Szembe kell néznam a dolgokkal, amikkel nem akartam, vagy nem tudtam eddig. Meg kell látnom az önhazugságaimat – és megtörténik. És ez leköti midnen energiámat. Tudom a figyelmemet másra fókuszálni. Erőt tudok venni magamon. De nem jó a szőnyeg alá söpörni a dolgokat. Ez a sötét időszak megtisztít. Imádkozom, hogy mihamarabb vége legyen, akár egy betegségnek, vagy gyógyulási folyamatnak. Mert ennek érzem. Rémesen letaglóz és nem tudom élni tőle az életem, de tudom, érzem, hogy az alvilági utam végén valami nagyon jó dolog vár. Akár csak a Holle anyóban, vagy az Aranyesőben a leány hősöket. Talán meséket kéne írnom. De talán nem most,a mikor benne vagyok a szószban. Hanem majd ha felnőtt leszek. Leszek valaha felnőtt? Vagy egyszerűen a mai kor nagy tanulsága és felnövése csupán abban a felismerésben, és annak elfogadásában áll, hogy „semmi sem biztos”. Tehát nem létezik biztonság. És ha ezt elfogadjuk, ez válik biztonságunkká. Ez válik a komfortzónánkká.

Nehéz szakítani a múlttal. De látom, hogy lehetséges. Lehet előre nézni és előre menni.

A múltam, három éves koromtól kezdve mostanáig: fájdalmas, sok szenvedéssel teli út. Felismertem a mintázatokat. Felismertem az érzelmi sebeket az elmémen. Felismertem az elme természetét, hogy folyton keres, hogy folyton meg akar ragadni valamit, avalamit, amin rághatja magát, és a drámák még jók is neki. És az elmémbe vagyok szorulva, az elmémbe vagyok zárva. De ha a szívemben élek, vagy szívből élek, minden megváltozik. Vajon lehet élni és aztán nem a szív után menni, hanem az eleve adott életbe beletenni a szívet?

...nem tudom. De minden menjen, aminek mennie kell. Elengedek mindent. És csak arra megyek, ahol nekem jó. Hajlndó vagyok bármit feláldozni azért, hogy élhessem azt a felismerést, hogy a boldogság nem egy cél, hanem egy életmód. Egy út. Felismerem, hogy nem leszek majd boldog, ha ez és ez és ez lesz, megtörténik, adódik. Felismerem, hogy boldogságom forrása a jelen pillanat. Mert csak ezzel rendelekzem. Csak ez van. Itt, most. Magam, az életem, az albérletem, a mekkem, a ruháim, a teám, a gondolataim, amik feleslegesek, és nevetségesek, és ha nem kontrollálom őket, a fejemre nőnek. Itt, most: a létezés van. Csak a létezés nyers élménye. A külső álom nem olyan, mint amilyennek szeretném, hogy legyen. De nem várhatok tovább. Itt és most választom a boldogságot. Itt és most választom a megszabadulást. Az „awareness”, az éberség nem más, mint pont ennek a nyers létezésnek a folyamatos tudatában levés.

Én nem látok más kiutat ebből a „szörnyű” huszonegyedik századból. „Szörnyű”, mert neurotikus, stresszes, félelmetes, elidegenedett, hamis értékrendre épült, hit nélküli, talajvesztett élet ez. De élet. Nehezen élhető. És ahogy én látom, az egyetlen út a túlélésre a szeretet, akár barátokról, akár magunkról van szó. A gondolatok itt már nem visznek sehová. A logika, a tudomány nem visz sehová. Boldogságot ígértek valaha, a nagy eszünk szabadságot ígért – de ez a nagy szabadság csak elidegenítette az embereket egymástól és önmaguktól. És most talán a visszájára fordul. Kétségbeesetten keresünk valamit, valami boldogságot, valamit, ami célt és értelmet ad az életünknek. Elhittük egy darabig, hogy a termelés, a vásásrlás, a kényelem, az információ és az ész és a tudomány diadala majd boldoggá tesz minket. De csalódunk. Jó ideje csalódunk. Már a kilencvenes években a hippik csalódtak. A rendszer mégis fennáll. Háborúk vannak, és kereskedelem és gyógyszeripar is van – és van depresszió és neurózis is. Kevesen tudják meggyógyítani magukat. Kevesen tudják élhetővé tenni az életüket. Néhány szerencsésnek sikerül, akinek vagy sikerül teljes „létfeledésben” élni, ahogy Müller Péter mondja, vagy kiugranak a másik irányba, és mindennel szembe mennek, és hisznek, tapasztalnak, és éberségben élnek, a szívükből.

Az egyetlen ránc a homlokom közepén, ami egész kisgyerek korom óta megvan, és amit nem éppen kultiválok, mostanában egyre mélyül. Néha érzem, ahogy vágja a bőröm. Egy dolog simítja ki: ha abba a tudatállapotba lépek, amit úgy neveznek „buddha természet”, „krisna tudat”, „krisztus tudat”... Sajnos ezekre is túl sok felesleges sallang és jelentésréteg tapad. A dolog sokkal egyszerűbb ennél. Mindig jelen van, mindig elérhető. A megvilágosodáshoz nem kell hosszas előgyakorlat. Manapság így rezgünk: mindig közelében a tisztább tudatnak. És rengeteg eszköz és tudás, és módszer áll a rendelkeésünkre, hogy hamarabb elérjük.

No és nekem most úgy tűnik nincs más kiút. Az elme végtelen szenvedést okoz. Tele van érzelmi sebekkel. És pusztán egóból, ami az elme maskarája, nem lehet az életet élni – mert ez végtelen szenvedés. Ezért (is) mondják (talán) a buddhisták, hogy nincs én. Mármint az a típusú, amit az emberek nagytöbbsége énjének él meg manapság.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.