Day 19.

Ma zeneelméletet tanultam... még mindig nehéz. Viszont kellett improvizálnom is C-dúr ión hangsorra. És sikerült! Az, mondjuk nem olyan nehéz. Jimmy gitározott én meg impróztam - életemben kb. először csináltam ilyet... Igen kíméletes módszerekkel érik el ezeket az eredményeket a tanárok egyébként. És működik. Soha semmi sem kötelező...
És lekottáztam egy jazz-nótát is ma. Csak az ének részét; meg még az akkordokat meg kéne fejtenem, de az egyedül nem fog menni... de majd azt is megtanulom.
Délután basszusgitárt gyakoroltam, meg énekeltem, és szereztem egy fél basszus szólamot, amit aztán megpróbáltam Garage Band-ben megcsinálni, de csak odáig jutottam, hogy megnéztem azt a kevés hangmintát, ami van, és persze a Fenderhez hasonló hangokat egyáltalán nem lehet kicsalni belőle... Majd próbálok letölteni, de ennyire futotta ma. Meg életemben először jammeltem valakivel basszusgitárral a kezemben. Persze a jam inkább a haladó gitáros kezében volt, az enyémben csak két féle begyakorolt ritmus.
És nem tudom, lesz-e türlemem a Garage Banddel szöszmötölni. Mert ha már egyszer megvan a szerzemény mondjuk basszusgitáron, egyszerűen rémes a billentyűzetet masszírozni, keresgélve valami hasonló hangot... nah, majd csak lesz valahogy. Állítólag majd jön egy stúdiós ember, aki majd ezeket elmagyarázza annak, akit érdekel. Remélem lesz nála Pro Tools meg Logic...
És irdatlanul fáradt vagyok. Mindig korán kell kelni, és ahhoz, hogy a saját dolgaimra maradjon időm, ahhoz későn kell feküdni.
Például olvasni.
Meg a barátommal csetelni.
Kevés időm van, de hálistennek arra megy el, amit imádok.
Ja, és ma mondta Jimmy, hogy van ismerőse az ålborgi konziban, és el is fog vinni minket oda, meg Arnes-nak is van ott ismerőse a tanárok között... Bár a konzihoz kissé túlkoros vagyok már. És ha olyan a konzi, mint a textiles fősuli, akkor inkább valahogy máshogy turbózom fel magam.

És amikor ezt meghallottam, akkor az jutott eszembe, hogy miért is nem mentem inkább oda egyetem helyett? Persze mindennek megvan a maga oka. És biztosan így a legjobb. De annyira úgy érzem, hogy inkább zene. És hogy meg akarom tanulni, és csinálni akarom. Azt akarom csinálni.
És csak akkor nem vágyom a zenélésre, amikor épp csinálom.
A zene az egyik legelképeztőbb dolog a világon. Úgy értem, legcsodálatosabb. Elképesztően csodálatos. Az egész. Az egész világa. A léte. Az "anyaga". Amiből előjön, és ami lesz belőle. Ahogyan keletkezik, és amit okoz.

Szóval eddig volt a jó rész.

Ami miatt mélységesen szomorú vagyok: hogy képes vagyok elrontani a hangulatomat, és ezt az egész csodálatos élményt azzal, hogy hagyom, hogy a Szánsájn ne süssön. Mostanában nem Szánsájn. Mostanában bennem Felhővé válik.
És most utálni fog, hogy ezt ideírom a blogomba, de elhatároztam, hogy őszinte és nyílt leszek ebben a blogban, nem úgy, mint amikor az USÁban voltam - akkor csak a jókat írtam le, amik tényleg voltak, de a rosszakat, amik szintén tényleg voltak, azokat nem. Így minden barátom csak jóval később tudta meg, hogy milyen egyedül voltam ott. Hogy milyen sokszor volt honvágyam. És hogy a fájdalomból mennyit tanultam.
Most leírok midnent.
Szóval mostanában bennem Felhőcske. Mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy x-ezer kilométer távolságból is hogy lehet balhézni velem.
És ma rájöttem, hogy az történik velem olyankor, ami minden balhé alkalmával is történt, csak eddig nem értettem, hogy amikor a másik fél egy bizonyos részt szólít meg bennem, akkor, ha nem figyelek oda, bizony az a rész válaszol. Aztán utána rossz. Mert amikor az egómat szólítják meg, és az egóm, a maga sérülékenységével és unásig ismételt játszmáival és reakcióival válaszol, abból sose sülnek ki szép dolgok. És olyankor persze az egómban vagyok, és néha nem tudok mit tenni ellene - ideges leszek. Hogy miért kell engem csesztetni, hogy miért nem lehet béke, és miért nem lehet elfogadni, megérteni. De persze amint ezt érzem: máris pont ugyanolyan vagyok, mint az a másik egó. Aki figyelmet követel. És ma rájöttem: egy módon lehet nem bevonódni, nem involválódni, és nem-csatázni: ha figyelek, és hiába szólítják meg az egómat, nem onnan reagálok. Mert nem az számít sohasem, hogy a másik ember milyen. Hogy éppen mire képes, vagy mit ért meg vagy mit nem, mert mindig, kivétel nélkül mindig, mindenki a tőle telhető legeslegjobban viselkedik és reagál.
Csakhogy nálam, amikor egóból reagálok, annak az is része, hogy nem szeretem magam éppen akkor, és ezért mást sem tudok; plusz a jó öreg megfelelni-akarás. És amikor nem tudok megfelelni, hát az világégés, és az egóm visszaordít, hogy "kurvaanyádat, hogy nemv agyok elég jó neked, mikor mindent megteszek, és mit követelőzöl itt, amikor a szeretet meg lehet kapni, de követelni nem lehet". De ez nem üdvös. Ez az egó válasza.
A bölcsebb énem, és így, a Szeretet - nem így viselkedik.
Mögé lát, és megért.
És amikor ez megtörtént ma bennem, megláttam, hogy eddig is hiába próbáltam segíteni egy jobb élet felé: nem segíthetek. Ráadásul, ami számomra helyes és üdvözítő, az nem biztos, hogy bárki más számára az. Hiába akarok jót.
De azért a pszichológia elég biztosnak tűnik nekem.
És sajnos már tudok annyit, hogy ne hunyhassak többé szemet a dolgok felett. Amikor meglátok valamit: nincs visszaút, tudomásul kell vennem, el kell fogadnom és meg kell értenem. És ez csak olyankor nehéz, amikor az egó még pofázik, még megértést és elfogadást követel.
És szomorú vagyok, mert itt béke van, és napsütés, de amonnan elfelhősödik, beborul, és égiháború van. Mert itt azokkal barátkozom, akik elfogadnak, és hasonlóan gondolkoznak, mint én; (igazából nincs sok ilyen ember... szám szerint pont kettőt tudok... meg vannak még a tanárok, felnőttek, akik normálisak...) és egyszerűen nem fér az se a fejembe, hogy hogy lehet, hogy itt van olyan, hogy béke; van olyan, hogy megértés, tolerancia és szabadság; hogy itt szeretet van, és liberalizmus, és az, akivel a legközelebb kéne állnunk egymással, mérföldekre van tőlem. Nem csak fizikailag. Hogy pont vele nincs béke. Hogy pont vele fájtolok. Persze, akivel közel vagyunk egymáshoz, azzal mindig nehezebb. Mert mondjuk, ha nem tetszik, amit a haverok csinálnak, leléphetek. De egy párkapcsolatban nem így van.
De mégis idealista módon hiszek abban, hogy van olyan párkapcsolat, amiben a felek jól kijönnek...
Van egy idea a fejemben, hogy milyennek kéne lennie, de még szavakba se tudom önteni, csak érzem... meg képek vannak...
És azt is tudom - fura véletlen, pont tegnap kaptam Angliából egy pszichós e-mailt, ami erre világított rá - hogy azért ismételgetjük a számunkra kedvezőtlen életszituációkat, és azért lyukadunk ki végül mindig ugyanoda: hogy olyan, mintha ugyanazt éreznénk, amit gyerekkorunkban sokszor, és amit már életünk során oly sokszor - mert a mintát nem egyszerű megtörni. Hogyaztmondja, ül egy nő a pszichiáternél, és sír, hogy már megint miért olyan férfit választott, amilyet, hogy miért csinálja ezt magával, mért nem talál már egy normálisat, és miért nem talál valakit, aki képes őt úgy szeretni, ahogyan ő szeretné, hogy szeressék. És a pszichiáter azt mondja: az a tényállás, hogy 80-90 százalékban olyan nők választanak olyan férfit, aki veri őket, akiket gyermekkorukban vertek, vagy sokáig nézték, hogy valaki ver valakit a családjukban vagy a közvetlen környezetükben.
Mert amit egyszer tapasztalatilag megtanulsz a világról, az beleég az agyadba. Az olyan idegvégződések az agyban, amiken át neuronok áramlanak egy bizonyos rendszeresség szerint, összekapcsolódnak. Fizikailag összetapadnak, mert megtanulják, hogy a neutronok arra mennek, ott van az útjuk. És ha beszünteted a neutronok áramlását azon az úton, akkor szétválnak. Ez nagyon örvendetes. És bár nem könnyű megcsinálni, de lehet!
Nehéz beszüntetni, mert jön a fizikai inger a külvilágból, és a neutron már az útján is van, és te akaratlanul azt érzed, amit már korábban is, minden egyes alkalommal, amikor az a bizonyos külső hatás ért. Tehát nem is tudsz ezekről. És nem csak a tűz látványáról, és a nembelenyúlásról van szó, és nem csak a punci látványáról és a farokfelállásról, hanem arról is, hogy meglátsz egy ellenkező neműt, és tudat alatt igent vagy nemet mondasz rá valami alapján, ami még a korábbi életed tapasztalataiból és beidegződéseiből ered.
Nekem többek között például olyan van, hogy vészhelyzetben, vagy stresszhelyzetben azonnal bekapcsol a kislány-mód, mai napig, és bizonyos dolgokra, szituációkban úgy cselekszem és reagálok, mint egy kislány, mert az eddigi életem tapasztalata az, hogy egy kislány szeretnivaló.
Pedig már tudom: amikor ezt a karaktert játszom (akaratlanul), akkor nem azért szeretnek, aki valójában vagyok.
És mindenféléket játszom persze, azért, hogy szeressenek. Bölcset, tanítót, ügyeset, okosat, semlegeset, visszahúzódót, kívülállót, segítőt...
Persze a kislány is én vagyok, a tanító is, a bölcs is, az okos is, a kérkedő is, a visszahúzódó is, a semleges is. De a lényeg az, hogy minek ezek az álarcok?
Ha szeretem magam eléggé, akkor nem szorulok rá arra, hogy mások szeressenek.
Akinek meg az életem részének kell lennie, így is, úgy is az lesz, aki meg nem akar, annak meg nem is kell, és azok meg miért szeressenek?
Elég, ha én szeretek mindenkit.

És az egóm háborog, amikor azt kapom, hogy csak magammal foglalkozom.
Igen.
Azért jöttem ide. Hogy tanuljak.
Hogy megismerjem magam - egy más környezetben. Mert új igerekre új reakciókat ad az ember, és az hozzásegíti, hogy megismerje önmagát.
Továbbá: régen megkérdőjeleztem magam ezzel kapcsolatban, hogy vajon túl sokat foglalkozom-e magammal, de megtanultam, hogy legyek türelmes és nagylelkű magammal, hogy bánjak jól magammal - mert többnyire magunkhoz vagyunk a legkegyetlenebbek. (Csak gondolj bele, vajon, ha egy másik ember úgy beszélne a gyerekedhez, ahogyan te beszélsz néha magdhoz, nem akarnád szétrúgni a seggét? Na, akkor mostantól légy kedves magadhoz.) Légy könyörületes magadhoz.
Ezt megtanultam.
És megadom magamnak az időt, amire szükségem van.
Magyarországon van talán a legtöbb sérült ember a világon. Mert Keleten hiába rosszabb: a keleti ember megtanulja, hogy hogyan legyen boldog, akkor is, ha épp hogy van a feje fölött hajlék. A nyugati meg jólétben van....(ez most messzire vezetne...) Szóval magyar lévén, nekem is van mit tisztítgatnom.
És
a repüéőgépen, amikor elolvasod a biztonságodat szolgáló utasításokat, a táblácska azt mutatja: ha oxigénhiáyn lépne fel, és veled van a gyereked, előbb a saját maszkodat vedd fel, és utána add rá a gyerekedre. Tudod, miért? Azért, mert ha a gyerekedre felteszed előbb a maszkot, és közben te magad elájulsz, többé nem leszel ott, hogy a segítségére lehess.
Ezért adom meg magamnak az időt, a törődést, a türelmet és a könyörületet, amire szükségem van.
Ezért én vagyok az első.
Mert jobb akarok lenni.
Mert gyógyulni akarok.
És biztos vagyok benne, hogy Dániába is ezért vezetett az utam.
Mert ahogyan itt bánnak az emberrel, olyat Magyarországon sohasem tapasztalhattam volna meg.
Hogy kijöttek elém a reptérre kocsival, amikor mondhatták volna, hogy szálljak vonatra. Hogy amikor megérkeztünk, a tanárok mind ott vártak minket, jókedvűen, nem kötelességből, és nyugodtan, és örömmel, és elénk jöttek az ajtóba, hogy kezet fogjanak velünk, és bemutatkozzanak, hogy érezzük, hogy fontosak vagyunk, hogy vártak minket. Hogy bármikor az ittlétem alatt újra megkérdőjeleztem magam (ahogy Magyarországon szoktam, és ahol mindenki szorong, csak sokan nem tudnak róla), itt mindig válaszoltak, és reagáltak, és képesek voltak olyan nézőpontot ajánlani nekem, ahonnan pozitívan láthatom magam. Például tegnap a számírásnál. És ma is. Jimminek a zeneelmélettel való kétes viszonyomat ecseteltem, és hogy nehéz, és nem értem, és hogy fogom megtanulni, és hogy lesz így belőlem énekesnő: erre azt mondta, és nem az számít, amit mondott, hanem a szemlélet és a pozitív hozzáállás, és a törődés: hogy sok nagyszerű előadó van, aki sosem tanulta meg a zeneelméletet teljesen, csak azt, és annyira, amit és amennyire szüksége volt. Aztán azt kérdezte: gondolod, hogy Madonna frankón vágta a szolfézst? Hát...nem hiszem...
Továbbá, hogy a tanárok szeretnek itt tanítani. Mert ez egy életforma. Mert itt az emberek nem úgy járnak be a munkahelyükre, hogy utálják, hanem úgy, hogy elfogadják, és örülnek a kis dolgoknak is.
És például Koppenhágában majdnem az összes kávézó úgy működik, hogy önkéntesek dolgoznak bennük. Nem tudsz odamenni, és pultosnak állni pénzért, mert olyanok ezek a kávézók, hogy egy-egy baráti társaság, vagy aznos környéken lakók járnak oda, így ismerik egymást, és csak lemennek munka után kávézni, beszélgetni, szocializálódni, és ha már ott vannak, gondolják, hogy dolgoznak is egy kicsit, és midnig egymást váltják.
Hogy eszükbe sem jut szemetelni. Tegnap láttam, amint Ana, az egyik dán lány leejtett a földre egy kb 2x2 centis alufólia darabkát, és azonnal felvette, és eltett a táskájába.
Hogy bármidet bárhol elhagyhatod: tuti, hogy ott fogod megtalálni. És ezért: az emberek megbíznak egymásban. Mert megbízhatnak egymásban. (Persze, jóléti állam: minek lopna, ha neki is mindene megvan. De akkor is: ) van ennek a népnek, ezeknek az embereknek és ennek a földnek egy semmihez sem hasonlítható kisugárzása.
A liberalizmusuk.
A környezettudatosságuk.
A nyugalmuk.
A pozitivitásuk.
Az ízlésük.
A hülyeségeik.
A segítőkészségük.
A rendezettségük.
A pontosságuk.
A szorgalmuk.


I love you, Denmark.
I love you danes.

I love my life! With all the good and bad and everything what is given.


Jó éjt, Világ.
Szeretlek.