És a kettőszázkilencvenkilencedik oldalon ismét önmagamra lelek. Idézem:
„Fájdalmas tapasztalat, hogy nincs már Értelem az emberi kapcsolatokban. Alig van igazi barátság, szerelem, házasság és család. Nincs értelem már a beszélgetésekben sem.Hiányzik az együttérzés, az egymásra figyelés – egyszóval a szeretet.”
Igen, pont ezt éreztem, amikor Dánia és Svédország után hazajöttem Magyarországra. Hogy ott Északon, ott még van idejük és energiájuk az emberekenek, hogy hajnali hatkor egymásra mosolyogjanak, türelmesek elgyenek, hogy ne lökjenek fel, hogy megvárják, amíg leülök a buszon. Van idejük, hogy ha az országúton lefullad az autód, ne teljen bele egy perc, hogy valaki megálljon melletted, vagy mögötted, és addig indexel, és néz, hogy sikerül-e e lindulnod, és ha sikerült, akkor, mint ki jól végezte dolgát, ő is tovább áll, de addig, amíg meg nem győződött róla, hogy nem nagy a baj, addig nem.
És ez az egész annyira hiányzik Magyarországról, a magyarokból. Nekem, itt hiányzik a Svédek és a Dánok türelme, nyugalma és figyelmessége.
És kérem szépen, hiányzik a magyar férfiakból is az értelem. Legalábbis eddigi tapasztalataim alapján összesen két magyar férfit ismerek, akiről tudom, érzem, hogy van bennük Értelem, együttérzés, valódi odafigyelés, vagyis szeretet. A Müller Péter bácsi, meg Jean.
Kérem szépen én most az isteni panaszkönyvbe írom mindezt. Visszamenőleg még azt is, hogy én is éppen pont erről beszéltem Opennek, és talán erről beszélhettem volna Ibnek is és még ki tudja hány magyar (és nem magyar) férfinak – ami persze a világ hibája is, hogy nem tudják – hogy mikor, mitől és hogyan van egy emberi szerelmi kapcsolatban Értelem. Nincsen igazi szerelem, mert az áldott első két hét után, amikor az egó még el van tűnve a szerelem mámorában, a rózsaszín ködben – azután a két hét után rögtön rohanni kezdünk az egónk után. És nem merünk szeretni. Ezért, vagy azért, de nem merünk. Félünk. Félünk a sérüléstől, a kiszolgáltatottságtól. Mert igen, akibe szerelmes vagyok, és aki engem szeretni látszik, annak hatalma van felettem. Mert bármikor beszüntetheti azt, hogy szeret engem. És ez rettenetesen félelmetes érzés, mert ha beszünteti azt, hogy szeret engem, ott maradok egyedül, árván, nyitott szívvel, ami még a legkisebb huzatra is érzékeny, ott maradok a kérdéseimmel és a kétségeimmel, és az értelmetlenséggel: mert a szeretetet én úgy ismerem, hogy „a szeretet soha el nem fogy”. Persze más a szerelem. De az igazi szerelmek önfeláldozóak, odaadóak, halálosak. Ahogyan én is halálosan szerelmes voltam Openbe. Ahogyan Júlia és Rómeó is halálosan szerelmesek voltak egymásba. A szerelem azt jelenti, hogy inkább meghalok veled együtt, mint hogy a világ bármilyen okából külön kelljen lennem tőled.
Vajon ostobaság-e így szeretni egy férfit, ha az már két hét után „egyedül akar lenni”? Ostobasg-e ezt remélni, ebben hinni, és a szerelemben ilyen Értelemet látni, ha ez nem kölcsönös?
És itt jön az, hogy drága Péter bácsi, látod, én itt egyedül vagyok, egy magányos őrült vagyok a világban, mert hiszek még a Szerelemben, a Barátságban, a Házasságban, a Lovagiasságban és hasonlókban; mert Nőként nem játszmázom, nem festem magam, nem szeretem a magas sarkút, csak ritkán, és jobban szeretem a kényelmes és különleges holmikat, mint a divatos puccparádét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése