London a magány városa

Hmmh. Régóta akarok írni ide... De valahogy nem jött, pedig volt egy szabadnapom, amin semmit nem csináltam, írni akartam, de mégse ment...
Hát, most az a nap van.
Az a nap, amikor mennem éne, már rég készülődnöm kéne fotózásra, eheylett bőgök, és próbálom kipurgálni a dolgokat, amik szerencsétlenné tesznek...

B. megint.
Mert London a legmagányosabb város, ahol valaha is voltam.
London a magány városa.

És nincs itt sok barátom egyelőre. Nem mintha Budapesten sokkal több lenne.
De itt, idegenben még harsányabb, élesebb, metszőbb a magány. Hidegebb, mint a téli északi szél Dániában.

Arról akartam írni egy ideje, azóta, mióta tart: ez a vágyódás Dániába. Dániába van honvágyam. Nem Magyarországra. De persze nem biztos, hogy ott aztán bármi is jobb lenne. Bár azt hiszem, még ha magányos is lennék, legalább az én kedves Északi-Tengerem ott lenne, megnyugtatna, kitágítana. És az ég, ami olyan közel van Dániában...és a dűnék...

B.-vel sokat tanulok - most épp azt, hogy vele pontosan ugyanaz történik, mint ami Sz.T.Úrral történt az elmúlt 5 évben, a szexet leszámítva. Mert az nem történik. Nem tudom, örüljek-e ennek, vagy inkább szánakozzak. Mindegy is. Ugyanaz történik: hogy ő csak a barátom akar lenni, mikor én tökre nem így érzek... Sz.T.Úrnak öt évig próbáltam a barátja lenni, míg végül beláttam, hogy nem megy és feladtam. Kitettem az életembeől. Erre itt van B. Csak hogy ugyanaz a szituáció ismétlődjék, csak pepitában. És tudom, hogy nem fogok tudni a barátja lenni.
És ma épp azt gondolom, hogy igazából lehet, hogy lehetnék a barátja és lehet, hogy a megoldás nem az, hogy eltaszítjuk magunktól az embereket, ha nem tudjuk elfogadni a döntésüket.
Hanem szembenézni.
Ugyanaz, mint az apámmal. Szórul szóra.
Talán azzal is szembe kellene nézni és el kellene fogadni.
De hogy magyarázod meg egy három éves kisgyereknek ezt? (Mert sajnos, az a 3 éves kisgyerek még ma is ott van bennem,és nem érti, fel se fogja, hát hogy nézhetne szembe vele, és hogy fogadhatná el azt a döntését az apjának, hogy ő márpedig nem kíván részt venni az életében és nem kívánja, hogy a kislány az élete része legyen - hogyan?)
Jó, oké, de most már 27 vagyok. Most már fel tudom fogni, és meg is értem, és el is fogadhatnám mások döntését. Vagy ez nem iylen bonyolult? Lehetne azt modnani, hogy egyszerűen csak nem működik és kész, és felejtsük el egymást? Megpróbáltuk, nem ment, kész. Ennyi.
Pedig mindig lehetne annyival egyszerűbb is...Ha nem lenne ez a fene nagy szabadság, ha nem lenne túl sok választási lehetőség, akkor egyszerűen csak szerethetnénk egymást, élhetnénk együtt, és minden jó lehetne. (Én például - csak egyet említve az ezerből - szexelhetnék, és nem néznék úgy ki, mint egy bányarém - és tudom, tudom, hogy ami nekem a legalsó fok, az másnak a legfelső, ettől még én a saját értékrendszeremen belül mozgok...)

Mindegy is...
Nem tudom.
Nem tudok semmit.
Nem értem.

Kegyetlenül, észveszejtően, borzalmasan, hihetetlenül magányos és elhagyatott és űzött és üldözött, és nyúzott vagyok ebben a városban.

A minap a töröknél vadásztam magokra, és állok ott a szűk boltban, és az emberek jönnek-mennek, türemkednek mellettem, és nézem a magos polcot, és egyszerre csak elkezd kalapálni a szívem, összeszorul a gyomrom, és kíbál belül, hogy:
én nem bírok itt élni, nem bírok itt élni, nem megy, nem jó, nem tudok, nem bírom,
nem vagyok boldog!!!

És akkor könnyek formájában kitör.

Tegnap meg a Soho Squere-en, egyedül egy padon...Rengeteg ember körülöttem. ülnek a füvön a fák alatt. Mások is vannak, akik egyedül ülnek. Megmentek egy fószert attól, hogy ottfelejtse a táskáját. Elnézem az emereket... És csak ennyi: egyedül vagyok, magányos vagyok, és lehet, hogy nem vagyok alkalmas arra, amiért ide jöttem. És ha alkalmas is vagyok arra - magára a londoni életformára alkalmas vagyok? Erre a rohanásra, a stresszre, a nyomásra, a kegyetlenségre, a nem-pihenésre?

És közben túl kell élnem olcsó pitán meg tesco-sajton, meg uborkán. Mert másra nem telik.
De most kaptam több munkaórát, ami jó. De abból pénz majd csak fél hónap múlva lesz....Addig meg el kéne költöznöm a toronyszobából. És közben éjt-nappallá téve fotózás-munka-fotózás-munka-fotózás-munka.....bringa, bringa, bringa...


Hát ezek vannak.
Mélypont.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.