Titok

Az egyik fotóssal való beszélgetésem alkalmával szinte kísértetiesen, félelmetesen ugyanazt a mondatot hallottam, mint úgy két évvel ezelőtt, dániai tartózkodásom legelején valamikor...
Azt mondta: "London az a hely, ahová eljönnek az emberek, hogy elveszítsék magukat, hogy totálisan megsemmisüljenek, és aztán újjáépüljenek." ...még mindig nem tudom, elismerően bólogassak-e erre, vagy inkább sajnálkozzak, megijedjek, és visszafurduljak, vagy legalábbis el innen... De úgy érzem, most már nincs visszaút. Nincs hátra-arc. Már kezdem elveszíteni magam.

Tényleg ilyen London, hogy az az irdatlan, elképesztő, eszeveszett mennyiségű bejövő inger, ami itt éri az embert - apró darabokra szaggat, lassanként, és átmos.... Félelmetes a változás, az átalakulás. Amikor már nem hernyó de még nem is pillangó, de nem is báb, mert a báb anyaga is már oszlik, gyengül....

És mindjárt indulnom kell, találkám van, aztán meg meló, és ma végre csinos vagyok, asszem, a fizikai hozzászokás, átszokás ciklusának a végén vagyok - a testem ciklusai kezdenek visszállni a helyükre, és ez a bőrömön is látszik, ettől aztán jobban érzem magam, amitől még csinosabb vagyok. Nem mellesleg a bringázástól a seggem olyan, mint az álom. Nem beszélve a hasamról... Tényleg, így 27 évesen végre elértem azt a tökéletes testformát, amire 14 éves korom óta vágyom. Nálam fordítva van, mint az átlagnál...

Szóval,
mindjárt indulnom kell, de csak kergetik egymást a fejemben a gondolatok, amiket korábban már megpróbáltam leírni, amik nem Londonról szólnak, hanem rólam, hogy mi az a mag, az a rész, ami ugyanaz bennem, ami tanúja az összes dolognak, amit átélek... És hogy az összes bla-bla, amit ide leírok Londonról és az élényeimről, csak bla-bla. És aztán megpróbálom leírni az igazságot, de faramucin hangzik. Hülyén jön ki. Mert nem fedi azt, ami van bennem, amire alig találok szavakat... Így aztán nem írom le, kitörlöm, eldobom. Aztán meg arra gondolok, de hát az nem lehet, hogy én ne tudjam leírni az igazságot!

És most már harmadszor fogok nekifutni, hogy
mindjárt indulnom kell, és ma végre csinos vagyok, és nagyon kell erőlködnöm, hogy ne sírjam le magamról azt a kevés festéket, amit magamra kentem - csak tus, meg szempillaspirál, - és ha már végre csinos vagyok, ne bőgjem dagadra a szemem...

...mert minden dolog, élmény, ember, kapcsolat, szó, kép, és minden mögött az igazság, amit nem tudok leírni jó ideje, és nem tudom, valah sikerülni fog-e ennél jobban leírni...

Open.

Még mindig él-mény bennem. Még mindig mindent vele élek át.

Pedig nincs már, nem lesz, és sohase léphetek egy másik ember elméjébe, és így sosem fogom megtudni, mi volt számára a valóság, hogy számára mi volt 'az', és hogy valójában miért döntött így.

Rengeteg gondolat van bennem ezzel kapcsolatban, amik megtöltenének egy kisregényt.

De amit talán érdemes leírni, az az, hogy mit tanultam tőle és általa, amit meg kell tartanom:
megtanultam, hogy mi az: igazán szeretni. (Embereket, élményeket, szokásokat, az életet.) És arról is sokat tanultam tőle, bár nem mindent, hogy hogyan kell önmagamat szeretni és elfogadni.

És hogy a mai napig is, mindannak ellenére, ami történt, mindazon bántások ellenére, amiket kaptam tőle - de amiért én is felelős vagyok - a mai napig, ha sehol sincs körülöttem szeretet, akkor csak rá gondolok, és máris van szeretet a szívemben, és akkor minden elkezd jobb lenni...

És ha
bringázok, cigit tekerek, cigizek, és a töröknél vett fekete aszalt olivát (hálistennek olcsóbb, mint bármi más olíva, és jobb is) darabolom az uborkás-sajtos-olcsó pitába, ha mosogatok a ferde ablak alatt a konyhában, ha szétdolgozom magam.......... túl sok mindenről jut eszembe, és akkor hiányzik.

És ez az egész ugyanaz bennem, a félelmetes változások közepette is.

Legalább valakit egyszer igazán szerettem... Mennyi időbe fog telni túllépni ezen......? Nem tudom.


Szívből köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.