Mától fogva hívjatok Mázlinak!

Mit is írhatnék...? Már megint eltelt egy hét. Vagy több. Nem tudom. Nehéz számon tartani az időt, mikor így rohan. Ma a melóban az iszonyat pörgésben mégis azt kívánatam, bárcsak lenne valahogy egy FF gomb, hogy már a buszon ülhetnék hazafelé. Igen, most buszozom, mert megint elköltöztem. Tegnap. Egy barátom barátaihoz, egy családhoz, ahol magyar az anyuka, angol az apuka, és van a hatalmas családi házuknak egy kihasználatlan része: a csúcsa. Megint a tető alatt lakom, a toronyszobában. Csak nem vagyok királykisasszony. De végre van privátszférám. De hamarosan innen is menni kell...
Pár nap múlva megkapom az első itteni fizetésem.

Egy ideje kezdem megszokni a helyzetet. Mondjuk talán ez a családi légkör meg a kedves emberek hatása, meg hogy egész sokat dolgozom (most még mindig részmunkaidő, de 35 óra hetente, az már majdnem teljes...), és kezdem megszeretni. Végülis fagyiból virágokat alkotni egész nap nem annyira rossz, pláne, hogy egész nap mosolygó embereket látok, akik, amint a kezükbe nyomom a fagyi-virágot, átmennek kisgyerekbe, felcsillan a szemük, és mondják, hogy "Oooh, this is beauuuuutiful", meg hogy "You made my day", meg ilyeneket.
Iagzából, elképzeltem, hogy mondjuk milyen lenne nyitni egy saját ilyen virágfagyizót valami melegebb éghajlaton, nem is lenne olyan rossz... Az emberek mosolyognak, vidámak, én csakis jó dolgot árulnék, én lennék a fő-főcukrosnéni, vagy még inkább THE Candy Girl, sütne a nap, ott lenne a tenger... Tökjó lenne. Egyszerű és boldog élet lenne.
Én meg hajtom itt a bonyolult és boldog életemet.
Egész sok fotózás van kilátásban - és ez a sok még mind csak a portfólió építés, tehát valójában még a nulla szintet alapozom.
A terv megvan, hogy mi lesz belőle, majd kiderül.
Még pár hónapot adok magamnak... Nem sokat... Mert ez a London kegyetlen... De az ember tényleg olyan fajta, hogy mindenhez hozzászokik leőbb vagy utóbb - szóval tudom, hogy hozzá tudnék szokni egyszer, csak mikor, meg nem tudom, akarom-e.
Persze, hogy mindezt minek, azt még mindig nem tudom.
Azt hiszem, egyelőre két motiváló tényező van, ebben a sorrendben: pénz/megélhetés + valami, amit nem utálok csinálni pénzért. És hihetetlen, hogy mennyit kell dolgozni, könyökölni, hajtani még azért is, hogy egyáltalán az ember olyan dolgot csinálhasson pénzért, amit nem utál. Merthogy azt hiszem, ha lenne olyan foglalkozás, hogy "utazó", én az lennék, ha fizetnének érte. De ilyen foglalkozás egyelőre nincs, és még nem találtam ki, hogyan lehetne azt kivitelezni, hogy nekem azért fizessenek, mert utazom.

Egyébként az elmúlt másfél hónap életem legkeményebb másfél hónapja eddig... Érzelmileg... Olyan nyomás volt rajtam, olyan borzasztóan nehéz volt minden, hogy el se tudom mondani. Ezt nem lehet szavakkal kifejezni... Ezért nem is írtam róla... Végig sokkhatás alatt voltam, azt hiszem...
Most kezdek talán magamhoz térni egy kicsit, most, hogy legalább privátszférám van. Eddig nagyon sokszor maga volt a pokol...
Érdekes, hogy most is ugyanúgy egyedül vagyok a mindennel, a küzdéssel, az élettel, a sokkal, a londonsággal, de most mégis valahogy jobb. Azóta kezdett jobb lenni, mióta elkezdtem a jó dolgokra koncentrálni, aztán elköltöztem B.-től, azóta nagyságrendekkel javult a helyzet, de még mindig sokat szenvedtem érzelmileg attól, hogy magányos vagyok, és túl nagy a város, és nincs egy odúm (mondjuk most is átmeneti - de az életben mi nem átmeneti?...), és egyedül-egyedül-egyedül kell megküdeni ezt az egészet, és még szerencse, hogy vannak, akik mellettem vannak/voltak, ideig-óráig, akik segítettek - nagyon-nagyon sok segítséget is kaptam, mégis olyan végtelenül magányosnak éreztem magam... Akik mellettem álltak, mind teljesen új emberek az életemben, sokszor nem is értettem, miért segítenek nekem, de végülis az első pillanattól, hogy letettem a lábam a repülőgépről, rengeteg segítséget kaptam, teljesen idegen emberektől, és félig ismerősöktől...Mégis sokszor legszívesebben feladtam volna, kiléptem volna a tudatomból, vagy valami, annyira elviselhetetlenül magányosnak és elhagyatottnak és elveszettnek és elutasítottnak éreztem magam.
És most egy pár napja kezd jobb lenni... Főleg, hogy van egy saját torony-rezidenciám. (Bár csak egy ideig, és nem tudom, utána mi lesz, hogy lesz - de ez most nagyon jót tesz.)
Folyton a továbblépésen jár az agyam, hogy mi a következő lépés ahhoz, hogy a terv kitűzött pontjait a közeljövőben elérjem...

A legeslegfontosabb dolog, amit London a maga iszonyatos keménységével megtanított nekem egyetlen hónap alatt, és úgy érzem, mindörökre: hogy ezer visszautasítás sem számít semmit. Mert ha nagyon akar az ember valamit, akkor ezer-egyedszerre sikerülni fog. Mert a visszautasítás semmi, de semmi mást nem jelent, csakis ennyit:
nem itt a helyem,
hanem máshol van.
És van.

Sokszor hallottam (munka közben, amint épp hostesskedtem a CTA-nak - Celebrity Talent Academy) egy történetet Danny DeVito-ról. Tulajdonképpen ez volt az a történet, amit az első két pokoli hetem alatt vagy ötször meghallgattam, mert ez a munkám része volt, asszisztálni egy előadáson. Ez volt az a történet, amit London legelőször mesélt nekem:
Tudjátok, hogy Danny DeVito hány visszautasítást kapott, mielőtt egyáltalán engedték kamera elé állni? Lehet találgatni. Tízet? Ötöt? Huszat? Negyvenet? Ötvenet? ...Odament a castingokra, és az ügynökök kinevették: ugyanmár. Alacsony vagy, kopaszodsz, nem vagy valami jóképű, akkora vagy keresztben, mint hosszában, szerinted tényleg majd film-sztár lesz belőled? Komolyan gondolod? Nos, Danny DeVito komolyan gondolta. Danny DeVito 120 db regisztrált sikertelen castingon vett részt, mire engedték kamera elé állni. De ő végig tudta, hogy meg fogja találni a helyét.
Ez az akarat és ez az elkötelezettség: hajlandónak lenni annyi visszautasítást eltűrni, amennyit csak kell, ahhoz, hogy végül megtaláljuk a helyünket. És tudni, hogy meglesz. Ez: hinni önmagunkban.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.