Igen, szeretem az életem. Mármint nem csak életösztön-szerűen, ahogy az ember általában. Hanem tényleg. Azt, ahogyan az életem zajlik, ami történik benne. Annak ellenére, hogy nehéz. És a sok szenvedés és fájdalom ellenére, ami ért. És ami persze semmiség bizonyos fájdalmakhoz, szerencsétlenségekhez és katasztrófákhoz képest, de ugye mindenkinek a maga keresztje.
Akkor is szerettem, amikor fájt. Mindazért a tapasztalásért, amit kaptam. A barátságokért, a bulikért, a másik életérzésekért, a zenélésért, az utazásokért, a színpadért, a függetlenségért, azért, hogy megtanultam szeretni.
És most még inkább.
Péntek este találkoztam Kékkel, aki a Portugáliában eltöltött majd' fél évéről mesélt. Az egyik legjobb barátném. Nagyon hiányzott, amíg odakint volt, és most olyan jó, hogy újra itt van. Sok minden történt, amíg nem volt itthon. Triumvirátusunk egyik tagja férjhez megy, én megleltem a boldogságomat, ő pedig lehet, hogy elveszíti... Szuki is végre egyenesbe került. A kórus meg félő, hogy szétforgácsolódik. Semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen. Persze ez bizonyos szempontból jó - nem szerettem volna úgy maradni, szomorú kis szürke foltként... De a kórusnak meg kéne maradnia. Sajnos, vagy szerencsére, nem csak rajtam múlik. De reform-tervezet már legalább van. Hát nagyon remélem...
Aztán Zsépével fogtuk magunkat, motorra pattantunk, és lehúztunk a Velencei tóhoz. Úgy éjjel tizenegy magasságában. És hajnali négyre vagy talán fél ötre értünk haza.
Éjszaka a tóparton, meleg szél, csokizabálás, cigi - nagyjából mindegy mit, csak együtt. 
És nagyon jó. Már hajnalodott, amikor visszaindultunk. És akkor is mosolyogtam a hátsó ülésen, hogy milyen szép ez a hajnal, és hogy tökéletes az itt-és-most.
És nagyon jó. Már hajnalodott, amikor visszaindultunk. És akkor is mosolyogtam a hátsó ülésen, hogy milyen szép ez a hajnal, és hogy tökéletes az itt-és-most. Szóval szeretem az életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése