All that we try is to love each other.
Better or worse we succeed. Sooner or later...
Az írást - igen okosan - lehetne arra is használni, hogy a buta drámáinkat kiéljük benne, ahelyett, hogy az életben drámáznánk folyton... Mennyivel könnyebb lenne, ha ez így működne. Nem tudom, működik-e.
Szóvel remélem, hogy akik el akarnak bújni a világ elől, és csak együtt akarnak lenni, azoknak sikerül, és boldogok lesznek.
Még akkor is, ha ellentétes esetben én nem tettem olyat egy barátnémmel, amit nem kívánnék magamnak, de hát nyilván megérdemlem, bármit is kapok az arcomba, hiszen én is hibáztam... ...mert olyat viszont tettem egy férfival, amit nem kívánnék magamnak. Szóval mindent visszakapunk...
Gyűlölöm a belterjességet. Egy félév még nem a világ. De három félév belterjesség maga a pokol. ...most csak nekem van bajom a szexualitással, meg azzal hogy kvázi "mindenki mindenkivel", vagy ez tényleg visszataszító? Nem tudom, mindenesetre nekem nem tűnik egészségesnek.
Néha feléled bennem a szex-démon, aki elvenni akar. Szexualitást, intimitást, kapcsolatot akar megkaparintani, és régebben nem álltam útjába, mert azt hittem, jobb, ha hagyom, hadd élje ki magát, mert minden úgy van, ahogy lennie kell. És aztán megtanultam, hogy nem így van.
Megtanultam, hogy ne vegyem el azt, ami nem nekem jár, ami nem nekem rendeltetett.
Így hát ál-ál nevén említve Jack-et, azt kell mondjam, furcsán vannak köztünk a dolgok. Nem veszem el azt, ami nem nekem jár - sőt, ami esetleg járhatna, azt sem veszem el, mert képtelen vagyok. Elengedtem, gondolván, hogy mi úgysem illünk össze. Számomra kevés benne a dög, és ettől függetlenül még mindig az egyik legszerethetőbb ember, akit csak ismerek. A legnagyobb lelkű. Mégis, képtelen vagyok az ő tükrébe nézni. Fáj látnom, hogy szenved, nem tudom sem az okát, sem pedig a megoldását. Meg kéne talán mondanom neki, hogy neki is, pont, mint nekem, el kellene kezdenie kegyetlennek lenni, visszaélni, elcsábítani, megdugni és otthagyni. Szebb nyelven kifejezve: CSAK ismerkedni. De persze nem tudunk, mert ennél sokkal mélyebbek vagyunk. Vagy nem tudom. Lehet, hogy tényleg egyszer ki kéne próálni úgy isten-igazából, hogy milyen is lehet teljesen elengedni a szentimentális énünket. De persze amíg beteg vagyok itt-ott, addig hogy is hazárdírozhatnék?
Lényeg, hogy fogalmam sincs, most mit gondol, most, hogy mivel nem tudom kezelni a helyzetet, ezért távolságtartó vagyok vele, ellenben vajon tudja-e, hogy még mindig fontos nekem, még mindig szeretem, még mindig törődnék vele, ha tudnék - de sajnos nem tudok, mint erre tegnap este rájöttem: mert magamnak is kevés van. Még mindig minden nap gondolok rá, hogy mi lehet vele, a lelkével, ilyesmik, de amikor ott lenne a lehetőség, hogy ezt megtudjam, képtelen vagyok "ott lenni"... Képtelen vagyok a türelemre, a figyelemre, az odaadásra.
És ez körülbelül mindig így van egyébként, mindenkivel. Mostanában figyelem magam, és rá kellett jönnöm, hogy nem tudok valóban szeretni, nem tudok valóban törődni, nem tudok valóban figyelni, nem tudok "ott-lenni". Rá kellett jöjjek továbbá, hogy korábbi lelkiismeretfurdalásaim a barátaimat illetően szintén innen eredtek. Tudtam én, csak nem mertem bevallani magamnak, hogy csak magammal bírok foglalkozni. Persze milliószor igyekeztem - több-kevesebb sikerrel - valóban ott lenni valaki számára, akivel voltam, akivel beszélgettem. A teljes, osztatlan figyelem, amit másoknak szentelünk, ugyanis, felbecsülhetetlen. Szóval ezt szoktam nyomatni tudatosan, de nem mindig megy.
Na ezért kéne popsztárnak lennem, mert akkor megkapnám a figyelmet, amit igénylek (fél világ, pontosan az a fél világ, ami apám lett volna, egy fél galaxis a kislánynak, aki voltam - habár egy kislányra nem lehet pop-karriert építeni........), és én magammal foglalkoznék, annyira, hogy aztán ettől mások is velem foglalkoznának.
De persze ettől még nem fogok tudni valóban szeretni, és valóban törődni.
Akkor fogok tudni, ha szeretni is fogom magam mindazért, amim van. És azért is, amim nincs. És elfogadom.
Továbbá szem előtt kell tartanom azt a bölcsességet, hogy amikor már a fejemben van egy igazság, amikor már tudok valamit az eszemmel - de még nincs a szívemben az igazság -, akko ugye elkezdek próbálkozni, és az már nagyon-nagyon jó. Mert
amikor járni tanultam, akkor is ezerszer elestem, és ezeregyedszer is felkeltem és megpróbáltam, és a végén nem csak hogy sikerült, hanem szaladni is megtanultam.
Persze az könnyebb volt, mert láttam, hogy körülöttem mindenki tudja csinálni.
De igazán szeretni, igazán törődni, igazán hűségesnek lenni valamihez, vagy valakihez, igazán, osztatlanul figyelni csak kevesen tudnak... Legalábbis az én környezetemben. És ez nem felrovása valminek. Ez csak megállapítás. Megfigyelés. Mert megértem, mert tudom, hogy ha nem kapjuk készen a dolgokat a szüleinktől (és a mai világban sajnos egy csomó dolgot hibásan kapunk), akkor nem könnyű megteremteni.
De ez is csak az én szűrőm.
Mindenki találja meg a sajátját. Buddha is megmonta: soha ne higgy el semmit.
De azt hiszem, magamnak azért talán hihetek. Mert mindannyiunknak megvan a maga igazsága.
Azt hiszem, az enyém a fenti.
Köszönöm, hogy megoszthattam Veled, kedves, csodálatos, különleges barátom.
Javaslom, hogy nézz ma a tükörbe és fókuszálj a jó dolgokra. Nézz magadra, és gyönyörködj a szépségedben. Mert csodálatos vagy. Tudom, érzem, anélkül, hogy látnálak. Nézz úgy magadra, ahogy azokra szoktál, akikről úgy gondolod, hogy szereted őket. Nem kicsit szereted őket, nem kényszerből és nem megszokásból, hanem tényleg, igazán nagyon szereted és csodálod őket. Így nézz magadra ma.
Kívánom, hogy legyen egy csodálatos, boldog napod. (És persze még sok további.)
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése