Bárcsak leírhatnám

Bárcsak leírhatnám…nem azt, hogy mitől szenvedek, vagy hogy mitől jó nekem. Bárcsak leírhatnám, hogy a kezeim egész fiatal koromtól kezdve olyanok, mintha öreg lennék. A bőröm, az ujjaim. Amióta az eszemet tudom legszívesebben bőrt cserélnék.
De nem magamról akarok írni.
Másokról akarok írni, a szeretetről, a boldogságról. De hogyan írhatnék erről, ha ritkán sikerül megélnem? Hogyan írhatnék erről, ha önmagammal sem vagyok tisztában? A legnagyobb probléma a kép kitisztítása: ki vagyok én? És ezen nem tudok most még túllépni. Ezért az önzés, ezért az énközpontúság.
Néha gyűlölöm őt, és olyankor magam is megijedek. De aztán a szeretet mindig felülkerekedik. És rádöbbenek, hogy e kettő nem zárja ki egymást, mert máshol laknak. A gyűlölet az egóban lakik. A szeretet mindenhol. Belül, mindent elborít és mindennél hatalmasabb.

Szeretem őt. Szeretnem kell. Nem azért, mert kényszerítve vagyok. Csak nem tudok másképp érezni.
Persze az egó mindig hátba támad…

„Nagyon nem szeretem azt, hogy mégis szeretnem kell őket, nem azért mert az örök, egyetlen-igaz Törvény ezt diktálja, nem azért mert a kényes együttlét még kényesebb egyensúlya felborulna ha nem törekednék rá és végképp nem azért mert bármi vagy bárki erre kényszerítene. Szeretni kell mert jó, még akkor is ha viszonzatlan, mert a szeretés önmagában az, ami. Személytől független. Éppen ezért nem én szeretek, csak érzek. Érzem, hogy szeretve vagyok így szeretni tudok...meredek, mi?!” (Bird)


(2007.01.23.)