Vesztes

Leülök a géphez. Bekapcsolom. Első mondata: Kevés a szabad lemezterület. Akar helyet feszabadítani a C meghajtón? (Vagy valami ilyesmi.) Akarok. Ez eltart egy pár percig. Addig nem állok neki írni, pedig érzem, hogy most nagyon le kell írni azt, ami a fejemben van. Addig megnézem az e-mailem. Kissé elterelődnek a gondolataim, de végül, számos felesleges program törlése után visszatalálok.
Vesztes vagyok. Újra rájöttem. Pedig nem akarok, nagyon nem akarok az lenni.
Ezt mindenféle családi, gyerekkori izék kódolják az emberbe, és nem is nagyon tehet ellene. Pedig nagyon szeretnék kimászni belőle.
Persze lehet erre azt mondani, hogy mindenki az, aminek hiszi magát. De azért, valljuk be, láttunk már ellenpéldát.
Volt, hogy nem éreztem konkrétan ezt a dolgot, és el is hittem, hogy oké vagyok, és most rá kell jönnöm, csak múló élmény volt az okéság élménye, csak mások tükrében láttam meg magam, és azt hittem, ez hozzásegít a belső egyensúly megtalálásához is, a magamban való egyértelmű és tejes, bizonyos hithez. De csak elhitettem magammal, csak szőnyeg alá söpörtem, csak eltussoltam, elnyomtam ezt az érzést. Nem mondanám tudatnak, vagy tudásnak, mert nem az, mert szeretném, ha ez csak érzés volna, akkor nem lenne egyértelmű, és foghatnám a szokásos önbizalomhiányomra.
De lehet-e ilyen mértékű önbizalomhiánnyal kezdeni bármit is az életben? Ha folyton azon parázom, hogy nem vagyok oké, akkor ez látszik is. Kisugárzik. Így nem lehet a színpadra állni például.
Sok minden szeretnék lenni, ami nem vagyok. De szerencsére még nem adtam fel a reményt és a küzdelmet, hogy olyan leszek, lehetek.
Jó már nem szeretnék lenni, mert az vagyok. No igen, vannak kis kijavítandó horpadások, de azért ez ügyben elégedett lehetek. (Azt mondja a kínai horoszkóp, bár nemigen hiszek én már semmiben, pláne nem a horoszkópban, csak sajnos tapasztalataim azt mutatják, hogy van benne valami, míg más emberek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincsen; szóval a kínai horoszkóp szerint disznó vagyok, a legjobb fajtából. Ez azért lényeges, mert ha amúgy nem hinném, tudnám és tapasztalnám, hogy jó vagyok, a disznó akkor is rám sütné, hogy az állatöv legnemesebblelkű fajáról van itt szó. Grandiózus, nagylelkű, igazságos, igazságszerető, szerencsés (na ja, már ahol), becsületes a végletekig, szeretetteljes, hűséges, meg minden efféle. Szóval csak szuperlatívuszokban beszélnek róla. A kényelemszeretetet és a lustaságot illetően is egyébként. Mármint a víz jegyű disznókról, amilyen én is vagyok.)
Szép mindig szeretnék lenni, mindig szebb. Jó alakú, szép bőrű. De a lustaság ugye…Lustaság, vagy hiúság? Vajon melyikük fog győzni?
Na, azt például nem bánom annyira, hogy hiú vagyok, pedig hiba. Az ördög is megmondta: „A hiúság a kedvencem a főbűnök közül.” Ezzel lehet ugyanis a leginkább tőrbe csalni az embert. Engem főleg. Ez az oka annak is, hogy stroke-függő vagyok. (A stroke eredeti jelentése simogatás, a pszichológia átvette, mint szakszót a pozitív visszajelzésre, amely amolyan lelki simogatás.) Ez meg állítólag mérleg-betegség. Bár ismerek ellenpéldákat is. Mert egyesekben a mérleg rátartisága nyilvánul meg (Ki vagy te, hogy megmondd nekem, mi a király?), másokban pedig a tetszeni vágyás, a hiúság, a külső visszajelzésektől való függés. Hogy csak akkor vagyok oké, ha szerinted oké vagyok. Na, én az utóbbi kategóriába tartozom.
És közben újra és újra felmerül bennem, minek írok én magamról? Kit érdekel? Engem, persze. Szóval ez csak magam miatt van – az embernek jó, ha kiírja magából a dolgait, így legalább ő is tisztábban látja a saját gondolatait. Mert ugye, ha bent van, akkor túl szubjektív, nehéz tárgyilagosnak lenni. De ha leírom, vagy kimondom, akkor kint van. Nem „én” többé, nem a részem, hiszen kitettem, te is látod, hogy itt van, már nem ez van énbennem, hanem ebben maradtam én ott egy picit emlékként, lenyomatként. Szóval ez nekem jó. De talán lehet tanulni is belőle…bár az ember úgyis csak abból tanul, amit a saját bőrén tapasztal meg. Megaztán, lehetséges, hogy más emberek gondolatai érdekelnek egyeseket. Csak ha magamból indulok ki: végtelenül izgalmas dolog megtudni, mi rejtőzik egy másik fejecskében, hogy milyen az ő világa. Így például, ha egy könyvet olvasok, óhatatlanul belekerülök az író fejébe. Ki volt ő éppen akkor, mikor megírta ezt a regényt. Mert kétségtelen: minden szereplő ő maga. Bele kell bújnia a figurákba, hogy hitelesen le tudja írni érzéseiket, tetteiket, szavaikat. És ezek persze szerepek, de valójában többek annál. Az emberben rejtőző sok-sok személyiségréteg „megtestesülései” (- habár esetünkben csupán két dimenzióról van szó).
A koffein, az áldott koffein valami egészen szokatlan hatással van rám. Úgy értem, szokatlan általában. Mert számomra jól ismert, megszokott, biztonságos. Mindig jobb kedvre derít. Kedélyjavító. Sokkal inkább, mint bármilyen más szer, amit használni szokás e célból. Drog, persze. Legális drog. Mert tudatunknál maradunk, csak épp aktívabbak leszünk tőle. Akár a speed. Az amfetamin. Bár ott azért már kérdéses…szerintem legalábbis…elnézve azokat a fejeket buli alatt és főleg utána.
De a kávé: biztonságos. Teljesen tudatomnál vagyok, és mégis aktívabb, lelkesültebb, és jókedvű.
Jókedvű annak ellenére, hogy reggel egészen depresszív állapotban keltem. Már vagy két napja. Hiába süt hétágra a nap, hiába van itt a tavasz. Nem tudok felkelni délután kettőnél előbb. Persze az is csoda, hogy egyáltalán felkelek. Mert amúgy nem látom célját. És épp ezért, mivel a felkelésemnek nincs semmilyen célja, nem is zuhanyzok. Annyira büdös végülis nem vagyok, hiszen ki se mozdultam innen az elmúlt két napban. Pedig hétágra süt a nap. Gondoltam is, hogy menni kéne valahová, de egyedül? Egyedül hová mennék, és főleg: minek?
Dühömben közel álltam hozzá, hogy keressek egy biszex és/vagy leszbi oldalt a neten, és összeszedjek valami egyéjszakás csajt. Kifejezetten csakis a szex kedvéért, kíváncsiságból, és feszültség-levezetés céljából. De még ehhez is gyáva vagyok. És minek is.
Hiába szociális az ember, amennyire csak telik tőle, vannak napok, amikor Eldé egy kicsit a múltjába révedve – nem ezt akartam írni, csak ez jutott eszembe, amikor senki sem ér rá. Mert ott a család. Ott a kedves. Ott a munka. Ott a suli. Igen, tulajdonképp ezek volnának. És nem hívhatom fel Anyafejet, mert egész héten rajta lógtam, ez már igazán túlzás lenne. És különbenis: ott a család. A kedves. A kedves családja, nem is az övé, de mégiscsak család, és kötelezettség, és Szentendre. Villa, kilátás, kert – parkosított, valami névnap, vagy születésnap, torta, luxus. Nem hívhatom fel Apafejet, a tulajdonképpeni első embert, aki az eszembe jut, és akit a legjobban szeretnék, mert nem tudom, hányadán állunk. Nem tudom, mit lehet, és mit nem ebben a helyzetben tenni. Mi a túl sok, mi a tolakodás, mi a ráragadás, mi a lehetséges, és mit szabad. Mi az, amit még elvisel a helyzet, az idő, és ő maga. És hogy akarok-e egyáltalán szembesülni az igazsággal, a valósággal, az érzéseivel irányomban. Nem hívhatom fel Prót, mert kínos volna két nap egymás után találkozni vele, mert nem tudom, hányadán állunk. Ő valószínűleg tudja. Kimondatlan. Én meg a világ minden kincséért se sérteném meg soha, mert szeretem. És meglehet, ha túl sokat volnánk együtt, olyan közel kerülnénk egymáshoz, amit nem szeretnék, amitől félek. Nem hívhatom fel Harcost sem, hiába ezer százalék, hogy ráérne, mert nem szeretnék vele lenni. Nem vele szeretnék lenni. Vissza kell venni. Adagolni kell. Tudni az együtt töltött idő maximális mennyiségét, hogy ne legyen kínos. Amúgy is mindig kínos. Kínosan közel ül, kínosan előre hajol, kínosan udvarias, nagylelkű, és kedves. Nem lehetek annyit vele, hogy az félreérthető lehessen. (Ahogyan Apafej pontosan annyit van velem, hogy egyértelmű lehessen az, amit nem akarok tudomásul venni.)
Szeretnék például végtelenül kedves lenni. Mert a kedvesek számára a világ csodálatos. Már az emberek nagy többségénél. Legalábbis remélem. Mert egy végtelenül kedves akcióra csak végtelenül kedves reakció várható. Kivéve ha tettetett, mesterkélt és negédes. Azt az emberek megérzik. Aztán vannak emberek, akik alapvetően csak ezt képesek érezni még az igazi kedvesség hatására is. Vagy félnek. Félnek a kedvességtől. Hogy van valami hátsó szándék. De én akkor is szeretném ezt a modort, ezt az attitűdöt, ezt a természetet még inkább a magamévá tenni.
Szeretnék népszerű is lenni. Egy olyan „jófej”, akit elfogadnak, akit szeretnek, bírnak, bárhol tűnik is fel. (No igen, a mérleg tetszeni vágyása. Vagyis nem is. Ez az én tetszeni vágyásom.) Apafejet például a róla való eddigi ismereteim alapján ilyennek képzelem. Mindenhol ezt látják. Akik először látják, azok is azt mondják: jó ember.
Szeretnék nem akarni. Hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek. Csakhogy ez ellenkezik azzal a hiánnyal, azzal az iszonyatos, végtelen űrrel, ami bennem a társ hiánya. Szeretném nem akarni ezt. Szeretném csak hagyni.
Müller Péter írja, hogy a nagymamája mondta mindig: „A jó dolgokat nem lehet egyenesen akarni. A jó dolgokat úgy kell kibulizni.” Most épp kipróbálom. Nem tudom, menni fog-e.


(2007.04.16.)