Idézet

"...szóval hogy elfogadás.
Annak idején el kellett fogadnom, hogy kib*ottul szerelmes vagyok, és nem lehet. De nem haragudhatok valakire csak azért, mert nem szerelmes belém. Mindamellett meg szerettelek is, ami viszont nem függ attól, hogy járunk vagy sem.
Namármost, el kellett fogadnom, hogy rohadtul nehéz, de a szerelmet félre kell tenni, el kell mulasztani. Vagy azt mondani, hogy szarok rá, az eszemmel tudom, hogy még mindig szerelmes vagyok, leszek is egy darabig, de kutyaharapást szőrivel. És hogy: hát igen, szerelmes vagyok még; hát istenem, ez van. Ez volt Szabbal is: szerelmes voltam, ő hiába nem. Elfogadtam, ő meg elfogadta, h. ilyen vagyok, (legalábbis azt hittem; és talán egy darabig ő is,) hogy csak annyit kértem, hadd legyek mellette, semmi többet, és hogy ha szerelmes vagyok, az jön, és nem lehet vele mit csinálni, pont ezért fáj annyira, ha aszondják, nem kell, menj a fenébe a szerelmeddel.
Próbálom, hogy értsd, nemtom, mennyire megy.
Szóval hogy van ez az elfogadás dolog, hogy muszáj letenni a szerelmet, de attól a szeretet még marad, és különben is: ha erőszakkal van elnyomva, akkor sose lesz vége igazán - addig nem, amíg nincs valaki, aki megengedi, hogy szeressem, hogy az övé legyek(mert a hülyenők erre születtek: valakié lenni, ott van bennünk az odaadás...sokkal inkább ottvan, mint a férfiakban általában, de ez most mellékes)...érted? EZ a vállvonogatás. Hogy szerelems vagyok, ő meg nem, hmm, hát jó, ez van. Menjünk tovább. És próbáltam, hogy legyen, aki megengedi. De csak olyanok voltak, akik csak ideig-óráig engedték, h. szeressem őket...csak olyanok, akik kihasználták ezt a naiv gyereket, ezt a rajongó kislányt..."