Haverok, buli, hanta.
Huh, hát régen röhögtem már ennyit egyszerre, mint ma este.
TT-páros együtt idióta. Nevezzük őket Timnek és Tomnak. Tom csak akkor hülye, ha ébren van. Varázsszó a pina. Esetleg punci. Tom, ha halál szomorú is, és azt mondod neki: Tomciiii! Punciii! - ettől nevet. Mindig. Kivéve, ha alszik. Ez Tim tesztje - ha nem nevet, tényleg alszik.
Azokat a párbeszédeket sajnos nem tudom visszaadni, amik ma zajlottak. Inkább videóra kellett volna venni. Például azt, amikor Tom Bének egy másfél méteres pálmafát akart ajándékozni cserepestül. Megemeli. Bé kezébe próbálja adni.
-Ajándék! Látod, neked vettem...Most hova mész? És mit röhögsz? Neked vettem, felneveltem, locsoltam, megb*sztam, és te mit csinálsz vele? Mit?
-Lefosom.
-Lefosod. Látod? Ennyi. Lefosod.
Közben jön a portás:
-Fiúk, az jó lesz ott, ahol volt.
Bár már régen letették, és a lépcsőnél röhögnek. Én is.
Na, ehhez kellett volna videó.
Vagy ahhoz, ahogyan Lóbelttel úgy beszélünk egymással, mint a kiherét pontyok. Na, ezt tényleg nem tudom leírni.
Vagy ahhoz, amikor Tanárúr megjelenik, és elkezd ömleni belőle a duma:
-Hallottam, beteg voltál. Én is. Szívtam öt slukk emhát. Egy is elég lett volna. Előtte egy órát aludtam, és aztán negyvennyolcat nem, na erre szívtam öt slukkot. Hát rosszul voltam. Beájultam tőle. Tudod, milyen a csaj, akivel szívtam? Tizenkilenc éves, és minden nap szív. Szóval totál kész voltam. Hallucináltam. Íííígy éreztem a testem minden egyes porcikáját, bazmeg, nagyon durva volt. Aztán belealudtam szerencsére. Négykor kezdtük. Úgy hét körül ébredtem, de még akkor is kóvályogtam.
Mire Lóbelt sandítva, kacsintva, köhécselve, szája sarkán át szűrve a mondatot:
-Itt minket nagyon figyelnek.
Mire Tanárúr hátrafordul a pincérfiúhoz, kezet nyújt neki:
-Jaj, helló, szia, szevasz.
-Kér valamit?
-Nem köszi, most egy kicsit még úgy vagyok.
Persze röhögünk, mint állat.
Később, mialatt valami romantikus nóta szól a hangszóróból:
-Tim, azt ugye tudod, hogy ezt a számot neked írtam?
-Tudom, sajog is a [szivem] jobb oldalt.
-Amikor Olaszországban voltam. Akkor is rád gondoltam.
-Hűha, voltál Olaszországban? Olasz pasi lettél? Mutasd a segged!
-Hát az leégett, mer' a tengerparton sz*rtam. És jött egy bálna, és mondtam neki, hogy fújd ki a levegőt, mer én is kifújom, amikor a Tímeára gondolok.
-Látjátok, nem panaszkodhatom, olyan szépen bókol nekem.
És közvetlenül eme fenti párbeszéd előtt még teljesen komoylan arról volt szó, hogy az individuum teljes mértékben társadalmilag, (családilag, környezetileg, etc.) határozódik-e meg, vagy metafizikailag is. Vagy csak metafizikailag. Vagy főleg metafizikailag.
Mire Tom:
-Én nem tudom mit jelent ez a szó. Volt egy ilyen tanegység, de nem vettem fel, mert én elhatároztam, hogy n e m j á r o k b e olyan órára, aminek a címét nem értem. De most elfáradtam, úgyhogy lepilledek arra a díványra egy kicsit.
Aztán a többi mind a díványról.
Merthogy ez a hely olyan, hogy régi bútorokkal rendezték be. Ha belépsz a nyolcvanas években érzed magad. Van világító bagoly a vitrinben, szálas lámpa, tipikus textil borítású burával ellátott állólámpa, piros kárpitos fotelek, (fotelok - ezt sose tudom), abrosz a dohányzóasztalon, falvédő Julius Meinl - figurával, és dívány. Meg sarokasztal, mint régen a szoci otthonokban: fából, piros textil huzattal, jól egybeépítve.

Közben egy régebbi búfeletős buli emléke ötlik fel bennem. Tom és Tim akkor is ott voltak. Timnek fájt a feje. Jósolt nekem. (Bejött. Boszorkány. De jó.) És Tommal beszélgettem a szorongásaimról. Hogy mi van ha...? És milyen is vagyok? Rossz ez, amilyen vagyok? Mármint nekem buktató? Meg kéne változnom? Képes vagyok-e egyáltalán megváltozni oylan irányba? Meg ilyenek. Meghallgatott. Válaszolt. Méghozzá elég jó válaszokat adott. Megláttam egy másik nézőpontot. Meglátta bennem azt is, amit nem mondtam ki. Következtetett. És be kellett hogy valljak egyet s mást...Nem voltam épp túl jól.
És most mennyire más.
Mennyire más a világ így.
Minden problémám szertefoszlott. Megoldódott, mert már nincs.
Nem kell többé azon agyalnom, hogyan fogadnának el leginkább? Miért nem sikerül semmi a pasikkal? Miért nem szerethetek? Mit tegyek, hogy jobb legyen? Mi a baj velem? Hogyan jutok ki az ördögi körből? Hogyan szeressem magam - amikor tulajdonképp nekem nincs bajom magammal, hanem a világnak van velem? Mert ugye azt mondják, ha te szereted magad, a világ is szeretni fog, de ugye ez az első lépés. De úgy tűnt hiába...
A világ egyszerűen nem úgy működik, ahogyan én.
Ahogyan Ő.
Ahogyan mi együtt. Zárt mikrokozmoszt alkotunk. És nekem csak így jó.
Ez talán veszélyes... Megjártam mind a két utat. Azt is, ahol nem kötődtem senkihez, és azt is, ahol a kötődés a mozgatórugó. És így jó. Ez a szabadság.
Nem a jog, a társadalom, a pénz, hogy bármit megtehetsz, vagy bármi efféle.
Hanem az, ha valakinek a karjaiban az önkívületben is biztonságban vagy. Ahol nincsenek határok.
Tessék. Megint patetikus vagyok. Szóval ez jutott eszembe abban a két percben, amíg éppen nem röhögtem vinnyogva, könnyezve az asztal alá magam.
Az, hogy talán sosem voltam még ilyen boldog. Persze volt már jó. Volt biztonság, volt szerelem, volt megértés, volt elfogadás, de mindez együtt még sosem.
Hányszor fogok még hálát adni a Bárminek, hogy ez megadatik?

Tim, amint odaértem, a nyakamba ugrott, - én is szívből örültem, hogy látom, és szívből örülök, hogy láttam - és azt mondta: -Gyönyörű vagy! Nagyon szép vagy, annyira szép vagy! És úgy örülök neked! -, mire én: -Mert boldog vagyok. Biztos az látszik.
-Ezt kiszúrom ám már messziről, és úgy örülök neked, annyira felvillanyoz, hogy végre értelmet és életet látok a szemedben.

Mosoly vagyok.