Snapshot

Hmm.

Arra gondoltam, leírom ide a kedvenc történeteimet - napló gyanánt.

Mert olyan ez, hogy jövök reggel a villamossal, vagy épp mosogatok, vagy kávézom, vagy csak jövök-megyek, vagy bármi efféle, és akkor beugrik egy-egy mozzanat. Egy kép, egy jelenet - amikor Vele voltam. Zsépével. A Zsé az for zseniális. A Pé, az most mindegy.

Szóval mielőtt elkezdeném leírogatni a minisztorikat, amik napról napra, óráról órára mosolyt csalnak az arcomra, amik csodává teszik az életet, előtte azért bevezetésként el kell mesélnem magát a dolgot is.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nevezzük csak Foltnak.
Hosszú-hosszú időn át bolyongott egyedül az erdőben. Varázslatos és kevésbé varázslatos lényeket ismert meg. De csak egy szomorú kis szürke folt volt a zsivajgó színes tömegben.

(Bevillan a Real Message Center. Mondom neki, anyukája hogy van. Hát nem igaz, hogy még mesélni se lehet nyugodtan a XXI. században.)

Egyszer találkozott egy Sosem-volt Fiúval, s ezt hírül adta a fonóban, ahová történetmesélés céljából szokott volt járni. Ott egy régi kedves ismerőse válaszképp elmesélte neki, hogy ő meg találkozott egy Sosem-volt Lánnyal. Így aztán sors-közösségbe kovácsolódtak, és jó barátok lettek. Teltek-múltak a hónapok, a Sosem-volt Fiú tényleg sosem volt, s nem is lett; már rég új vizek felé hajózott a kis Folt. Közben lélekben hűségesen kitartott újdonsült barátja mellett a nehéz időkben. Mert a Sosem-volt Lány csak nem akart lenni, de mégis volt.

Folt és kedves barátja, Kedves Barát és Folt gyakorta találkoztak, s megvitatták az aktuális harcokat, sebeket.

Folt élte az életét, kicsi volt, szomorú és szürke. De mert kicsi volt, szomorú, és szürke, sok barátja akadt, így sosem volt egyedül. Bálba ment, ha hívták, ismerkedett, és a lantos-táncos udvari mulatságokat is élvezettel nézte végig.

Addig Kedves Barát csak harcolt, és harcolt, és újabb és újabb sebeket szerzett, mígnem egyszer úgy tűnt, vége van, és a Sosem-volt Lány sosem lesz.

Ekkor újra találkoztak. Folt próbálta megértetni barátjával, hogy az életnek igenis van értelme, vagy ha erről mégsem sikerülne meggyőzni, legalább arról, hogy nem is érdemes ezen gondolkodni, hogy van-e az életnek értelme...

Aztán aludni tértek.

Folt félálomban arra ébredt, hogy meg van ölelve. Visszaölelt.

Itt kezdődött minden.

Az, amit nem vártak. Az, ami csak úgy magától megtörtént. Amire nem számítottak.

Nem-akarás, csak a dolgok történni-hagyása.

Bután bámultam a szombat éjszakába.

-Ez mi?

Hogy mi volt? Hogy mi ez?

Azt hiszem, csoda.

Amire mindig is vágytam.

Kölcsönösség. Megértés.

Legálisan szerethetem végre azt, akit kell, és lehet, úgy, ahogy kell, és amennyire csak lehet. Nem kell köntörfalaznom. Nem kell játszmáznom.

Három éven át nem engedték, hogy szeressek.

Most hálát adok. Bárminek.

Neki legfőképp. Azért, hogy VAN, legfőképp.

Egyelőre nem tudok erről összefüggő, értelmes mondatokban beszélni. Már majdnem egy hónapja, és még mindig nem ocsúdtam fel a csodálkozás kábulatából. Pedig jól tudom, hogy mindketten megérdemeljük. Rászolgáltunk. Nagyon is.

Nem tudok róla beszélni, mert nem nagyon lehet.

Talán nem is kell, de mégis.

Mert a boldogság ilyen: hogy világgá akar kiabálódni.

Most is érzem az illatát, pedig nincs itt.

És mégis itt van, vagy én ott. Nem tudom. Mindig együtt vagyunk. Mindig bennem van. Velem, és én Vele. Miféle kötelék ez?

Misztérium. Talán most tapasztalom meg azt a másik dimenziót? Mindegy is.

A másik felem. Aki hiányzott. Aki a másik irányba lát, mint én, de csak együtt vagyunk jól. Csak így vagyunk egész.

Talán hiba. Talán egyedül kéne magtalálnom a teljességet, magamban, de most jó. Csak ennyit tudok, és hogy élvezni akarom, amíg csak lehet.

Nem hívott senki,

magamtól jöttem én,

színezüst vonattal,

keresztül hét megyén.

Játsszunk most együtt,

amíg csak lehet,

remélem, nem felejtesz sokáig el,

ha egyszer elmegyek.

Szóval lényeg az, hogy sosem éreztem még ehhez foghatót.

És sose gondoltam volna, hogy azok után, hogy Vele, hogy így, és ennyire...

Ez Ő. Bemutatom Zsépét.

"-Most agyonnyomlak.

-Neeem.

-De.

-Nem.

-Jah, ez van, mer' csak egy ilyen feszesseggű huszonéves vagyok. Majd felhízok kilencven kilóra. "

"-Nem ér így körülttem lenni!! -egy szál szemüvegben!

-Van rajtam bugyi is.

-Ja, bocs.

-Na, mostmár szemüveg se.

-Pláne."

...ha túráztatom az agyam, nem jut eszembe több. Csak véletlenül. És most túráztatom. És nincs véletlen.

Van még egy, de az inkább a "Mi" verzió:

"-...mint a sztár varszban...

-Micsoda? Giliszta álarcban?

[Nevet.]"