Tizenkét napja nem írtam.
Éltem.
Megesik.
Minden este buli volt. Minden nap suli.
Azokról nincs mit írni igazán. A bulik viccesek. A suli olyan, mint volt.
Na jó, majdnem olyan. Idén sokkal kevesebb az olyan zene-szakos, aki nem kezdő. Előző félévben sok-sok haladó volt. Volt lehetőség minőségi muzsikálásra. Most leginkább alázatot tanulok. Jól megy.
Alázatot a zene iránt és az emberek iránt. És én is átmegyek valami olyan hangszerre, amin nem tudok játszani, hogy pont egy szinten legyek a többiekkel. Közben próbálok dolgozni - mármint zenét szerkeszteni, de körülbelül azóta, hogy nem írtam, vagy még korábban - nem megy. Keményen dolgozni ebben speciel meg nem jó, mert izzadtságszagú is lesz a dolog. Legalábbis én úgy érzem. Azért most legalább nekiállhatok majd új lendülettel.
Merthogy a partiszezon ugyan nem biztos, hogy véget ért - sőt, azt gyanítom, folytatódik, de közben volt egy Berlin.
Óh, igen, Berlin.
Csodás város.
Tele nagy dolgokkal.
Ez volt az egyik alapvető benyomásom Berlinről, hogy minden olyan hatalmas nagy benne.
Nagy a Brandenburgi kapu, nagyok a terek, az utcák, a parkok, a lakóházak, nagyok az állomások, irdatlan a vonathálózat (vonat, értsd: U-Bahn, S-Bahn, villamos). Igen, nekik is van sárga villamosuk. Meg négy-öt emeletes főpályaudvaruk a város kellős közepében, és nem tűnik fel! Mert minden más is olyan nagy. A Reichstag. Annak a tetején az üvegkupola. A TV-torony - persze szintén a város közepén. A Museums Insel - az egy teljes városnegyed tele múzeumokkal. Nagy múzeumokkal. Akkorákkal, hogy ha van az embernek két hét ráérős ideje, pénze és energiája, az a két hét talán elég lenne bejárni az összes múzeumot. De ebben nem vagyok biztos. Lehet, hogy inkább három hét kéne.
Berlin gazdag város.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy találtam benne egy kék gumikacsát, egy majdnem teljes csomag Orbit rágógumit, és egy teljesen jó, működőképes, kártyafüggetlen, használható Nokia mobiltelefont. (Pontosabban nem én találtam, hanem az egyik grönlandi lány. Viszont minden grönlandinak kb. két mobilja van, így visszatette oda, ahol volt: az S-Bahn ülésére. Én meg mondtam, hogy ha neki biztos nem kell, nekem kéne, mert elromlott a mobilom. Telement homokkal még előző félévben, és azóta hol lehet hallani benne valamit, hol nem. Többnyire nem. Szóval nagyon ideje volt már egy újnak.)
Bár az igazat megvallva nem pont ezt kértem a Nagyfőnöktől mielőtt odautaztam. Egy zsák pénzt kértem. De végülis így is teljesen jó. Több, mint jó...
Lehet, hogy az a zsák pénz is benne rejlik az ottani élményekben. Legalábbis a gyökere. Valamilyen formában...
Próbálom rekonstruálni, melyik nap hová is mentünk. Berlinben annyi bejövő infót kap az ember, hogy hamar tele lesz a feje, és aztán nem is tudja, mit is - hol is.
A fényképek segítenek majd.
Szóval megérkezésünk délutánján olyan fáradtnak éreztem magam, mint egy háromnapos hulla. Előző héten ugyanis kicsön gyúti voltam, vagyis konyhaszolgálatos. Számomra megterhelő munka. És még indulásunk előtti nap közvetlen is, aminek a végére odabiggyesztettek egy hatalmas partit, plusz egész nap vendégek is voltak, szóval mindenki után mosogatni, takarítani, meg még partizni is - alig aludtam. A buszon is. Pedig innen tíz óra Berlin. No, lényeg a lényeg, hogy szerencsésen megérkeztünk a teljesen, és meglepetésszerűen orosz ajkú Hotel Stuttgarter Eckbe, ahol pirinyó szobákba zsúfoltan aludtunk (volna). Jól jellemzi a méretet, hogy a fürdőszoba akkora volt, mint egy régi vágású lift, vagy talán még annál is kisebb. (Az a régivágású lift, ami a budapesti 19. századeleji gangos házakban furikázik le-fel. Amiben két ember fér el kényelmesen, négy kényelmetlenül.) Vagyis például "törölni" nem lehetett anélkül, hogy az ember be ne verdeste volna a könyökét az ajtóba. Zuhanyozni meg anélkül, hogy az ember hátmosás vagy törölközés közben ne kopácsolt volna a zuhanyfülke plexi falán.
Mindezeken felülemelkedve álomra hajtottam volna fáradt fejem, ha nem rontanak be a lett-orosz fiúkák, és nem ugrálnak az ágyamon, meg rajtam. Kitenni őket lehetetlenség volt, komolyan beszélni sem lehetett velük, mivel már akkor részegek voltak úgy este tíz körül. És ez így ment egész hajnalig. Nekem meg egész éjjel fájt a hasam... és irdatlan mérges voltam rájuk...
Másnap reggel viszont kelni kellett. Várt Berlin.
Egyébként nagyon sok helyen teljesen olyan érzésem volt, mintha Budapesten sétáltam volna. Olyan hasonlóak az utcák, a fordulók, a házak, a parkok elrendezése...
Szóval első nap öt órányi séta. Végig a belvároson az emlék-romtemplomhoz. A második világháborúban szétlőtték, és csak egy kápolnája maradt meg - hát úgy hagyták, emlékeztetőül. Melléje pedig építettek egy egészen furcsa modern templomot, kvázi a régi helyett. Csupa olyan téglából van összerakva, amiknek a közepén kék üveghenger van, ettől egészen különleges fény van odabent. Ezután Bauhaus múzeum, ami teljesen üres volt, mert felújították éppen. A kiállítás valahová máshová költözött, ami túl messze volt ahhoz, hogy utána eredjünk. Ehelyett a híres berlini filharmonikusok kissé őrült formájú épületegyüttese, és a Sony-Centernek keresztelt felhőkarcoló jellegű épületegyüttes, ami különféle moziknak ad otthont, no meg a Potsdamer Platz, ahol a fal húzódott, és ahol ma körülbelül öt méternyi falmaradvány látható, és a földön a betonban fémkeretbe foglalva a vonal, ami mentén a fal húzódott egykor. De szerencsére ebből sem túl sok, mert már beépítették a helyét.
A fal: néma mementó, tele rágógumival. Hogy miért rakta rá mindenki a rágóját, Isten tudja. Talán, hogy csinosabb legyen. A rózsaszíntől a zöldön át a sárgás-szürkéig mindenféle színű rágóplecsni díszeleg a falmaradványokon, megkeménykedve, és elképzelem, ahogy emberek, fiatalok, hippik, európai és amerikai turisták álldogálnak az aljában, dolgoznak az anyaggal a szájukban, csak hogy egy perc kérődző tisztelgés után a gyűlölt-ideologizált-híres-hírhedt falra ragaszthassák az emlék-mócsingot... Vagy talán az első véletlenül ragadt oda: azt remélték, a rágóval magukkal ragadhatnak egy parányi faldarabkát emlékbe, csak nem sikerült, és a rágó ott maradt... vagy nem tudom.
És egy második világháborús német egyenruhába öltözött kacskakezű katona két és fél euróért az igazi útleveledbe nyomja az összes pecsétet, amiket akkoriban használtak (vagy 4-5 félét, franciát, németet, oroszt, mittudomén), amelyekkel az ember érvényesen átkelhetett a fal egyik oldaláról a másikra.
Ezután szabadidő.
Vissza a hotelba. Pihenés. Majd séta a környéken. Meglepődve tapasztalom, hogy rengeteg Dunkin Doughnuts és Walmart üzlet van Berlinben. Úgy tudtam, ez ritka Európában.
Na igen, de nem Berlinben.
Kissé olyan érzésem van, mintha Berlin lenne Európa New Yorkja.
Esti program - mint ahogy minden este volt program - egy általam kinézett Vocal Heroes nevű koncert meglátogatása. Már csak a helyszínen derül ki, hogy a hely tulajdonképpen egy felső-közép kategóriás kocsma. Ellenben a három zenész és egy énekes által elővarázsolt jazz club a helyiség hátsó részében egy kis pódiumon teljesen szórakoztató. Open microfon - ami azt jelenti, hogy ha akarsz, és van kottád, beállhatsz a zenekar elé énekelni. Így tettem. Az első számom elején az intro alatt amint kinéztem a mikrofon mögül, teljesen vicces arcot vághattam, ugyanis roppant mód meglepett az a tíz darab világító mobiltelefon, ami a drága grönlandiak és talán még Magrete-ék kezében volt és felém irányult, videófelvevésre élesítve. I can't give you anything but love és a második félidőben Cry me a river. Mindkétszer egy-egy hibával. Állítólag nem lehetett észrevenni, meg különben is charming voltam, mert élveztem, amit csinálok - Anders, a zenetanárom ezt mondta. Márpedig, ha ő mondja... Egyébként ő is énekelt. Egy Sting-nótát.
Hajnali egy óra. Hotel. Kipurcanás.
Másnap reggel kilenckor reggeli, tízkor indulás. Séta. Brandenburgi kapu, Napoleon és Hitler felemlegetése. Séta. A posztmodern művészet remeke: egy hatalmas holokaust-emlékmű, múzeummal alatta. Részemről a szokásos bőgés, ha ez a téma képekben vagy írásban előjön. Séta. Majd a hatalmas méretű történelmi múzeum, ahol már olyan fáradtak vagyunk a sok új impulzustól, hogy végig sem tudjuk nézni a kiállított anyagot Németország történelméről. Lárával, az izlandi barátnémmal leülünk egy vaskos kötet mellé, ami átfogja a kiállítás anyagát, és azt lapozzuk végig, majd kifelé menet kutyafuttában oda-oda pillantunk a könyvben már látottakra. Séta. Hotel. Kipurcanás.
Este posztmodern klasszikus zenei koncert. Háth. Hallottam már jobbat is. Ez amolyan kísérleti jellegű zenének hangzott nekem. Nem kedvelem az ilyesmit. De örülök, hogy ott voltam, és megtudhattam, hogy nem kedvelem az ilyesmit. Kissé pózolós, sznobista dolog. Tíz évet tanulsz azért, hogy aztán el tudj játszani olyanokat, amik úgy hangzanak, mintha nem tudnál játszani. Egyébként nagyon jól tudom, hogy nehéz ezeket eljátszani. Persze biztos, csak nekem nincs fülem ezekre az "új" ritmuson kívüli ritmusokra, és harmóniákon kívüli harmóniákra. A posztmodern városi idegbetegséget nagyon hűen kifejezte mindenesetre.
Harmadik nap. Fotómaraton. A hatalmas főpályaudvar. A hatalmas Reichstag és a hatalmas üvegkupola a tetején. Majd zenei múzeum. Ebéd a Sony-Centerben. Hotel. Kipurcanás. Este Zoot Woman koncert a Maria-ban. Hogy azt hogy fedeztük fel, annak külön története van.
Zoot Woman jó. Amint megláttam, hogy lesz, mialatt Berlinben leszünk, tudtam, hogy ott kell lennünk. A hely neve, ahol játszottak: Maria am Ostbahnhof. Minthogy a Maria nevű hely a Keleti pályaudvar közelében van, a Spree folyó partján.
Még jó, hogy elmentünk oda Lárával fényes nappal, annak reményében, hogy megtudjuk, mennyibe is kerül a belépőjegy... Sötétben tuti nem találtuk volna meg.
Persze egy teremtett lélek sincs ott napvilágnál. Pont úgy néz ki, mint egy bunker. Egy nagy beton kocka, két vasajtóval, telefújva graffitivel. Körülötte bozót, folyópart. Az utcáról nem látni. A Maria neonfelirat már régesrég nem világít. Csak a helyiek tudják, hogy a Maria ott van. Így két irányból irányítanak minket a Mariahoz. Odafelé egy nyugdíjas házaspár. Ott lesz balra, tessék csak menni. Megyünk. Semmi. Majd a hídról egy fiatal nő mutogat a bozótra: Az ott a Maria. Erre mi: Az? Az a bozót?
Node megyünk, megnézzük. Átlépünk a szakadt drótkerítésen, lebukdácsolunk a homokon, megkerüljük a bozótokat, és íme: a híres-neves Maria.
Ami este, ellentétben nappali világával, megtelik élettel. Anders, vagyis a suli perkálja a 22 eurós belépőt, és már bent is vagyunk a legalternatívabb alternatív szórakozóhelyen. Utoljára talán valami goa-bulin láttam ilyesmiket, mint ott, aznap este...
Hajnali egy. Hotel. Kipurcanás.
Negyedik nap. Reggeli. Tízkor indulás a TV-toronyhoz. Pazar panoráma. Még egy kis napsütést is kapunk mutatóba. Amúgy borongós időben indultunk. Azután hosszú séta a város egyik alternatívnak tartott negyedében - de ez csak mendemondának bizonyul. Egyáltalán nem tűnik alternatívnak a hely. Aztán este eat-out. Vagyis egy ausztrál étteremeben vacsorázunk. Ki-ki kedve szerint rendel. Egyesek kenguru húst, mások csirkét. Én vega vrap-ot, vega előétellel, banánlével. Azután végre egy filharmonikusnak becézett koncert. A filharmonikusok kamara épületében egy zongorakoncert. A terem akusztikája pompás, a székek kényelmesek, az elrendezés zseniális: mindenhonnan mindent lehet látni és hallani. (Gondoltam is, hogy majd ha híres leszek, egyszer csinálok itt egy koncertet...bár ez a híresség-dolog kezd lassan gyermeteg ábránddá, hajszolt álommá válni. Meggyőződésem, hogy nem jó felnőni. Épp tegnap láttam egy filmet. A Yes mant, Jim Carrey-vel. Abban is benne van, hogy a világ egy nagy játszótér, és amikor kicsik vagyunk, mind tudjuk ezt nagyon is jól, de mire felnövünk, valahogy elfelejtjük...de akkor már megint hogy betegedhettem meg?...na jó, ez kiszámíthatatlan gondolati lólépés volt, nem is számí most...) És a bácsika is remekül zongorázott. Úgy hívják, hogy Robert Leonardy, nagy fehér afrofrizurája van, és zseniális zongorista - így hetven körül.
Ötödik nap pedig már indultunk is vissza.
Este Vrå helyett Odenseben kötöttem ki. Oda húzott a szívem...
És most itt vagyok...
Kétségek és betegségek között...
***
Mást nem tudok, csak ezt:
szeretlek.
Viszlát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése